Mentálisan egyre rosszabbul vagyunk. Ez nem közhely, ez tény. Nem lehet nem foglalkozni vele. Egyszer valaki azt mondta, hogy mindennek az oka manapság az unalom. Túl sok időnk van mindenre és gondolkozunk, pedig ennek ellenkezőjét hirdetjük: rohanunk, nincs időnk, millió tervünk van, és nem könnyű ebben a világban a felszínen maradni, de valahol a lelkünk mélyen ununk mindent.
A romló mentális lelkiállapot nem egyetlen okból fakad. Nem gyengeség vagy elkényeztetettség, és nem is a technológia átka. Az összetett, lassan mérgező környezet tehető felelőssé mindezért.
Hazánkban és talán egész Európában a bizonytalanság nem átmeneti állapot, hanem alaphelyzet lett. Az anyagi, egzisztenciális, politikai mind egyszerre van jelen. Amikor visszasírjuk a régi időket, akkor nem az iskolaköpenyre vágyunk, meg az olcsó kenyérre és szörnyűséges frizurákra, hanem arra a tudatra, hogy velünk nem történhet rossz. Semmi az égadta világon nem adja vissza azt a nyugalmat és hitet, amellyel régebben éltünk: a világ stabil volt, az országhatárok betonbiztosnak tűntek, és fel se merült bennünk a kérdés, hogy van és lesz valaki, aki meg akarja majd változtatni őket.
Nem az a legrombolóbb, hogy időnként nehéz, hiszen az sosem volt máshogyan, hanem a félelem, hogy nem biztos, hogy lesz jobb. Az ember idegrendszere rövidebb és könnyebb veszélyekre van tervezve, nem évekig tartó készenléti állapotra. Olyan világban akarunk élni, ahol tervezni lehet a karriert, a nyarat, ahol gyereket vállalni nem kockázat, amelyben az egészségügy arról biztosít bennünket, hogy képes ellátni mindenkit. Olyan helyen akarunk boldogulni, ahol a tudás, a gyakorlat és a tapasztalat érték, és nem kell attól rettegnünk, hogy ránk dől a fal, megcsap az áram, mert nincs jó szakember, ahol a gyerekek biztonságban vannak, és a felelősséget a felnőttek megosztják egymás között.
Ez azonban eltűnni látszik, ezért lassan közönyössé, beszűkültté válunk, ami valójában nem más, mint kimerültség. Sokan nem teszik fel ma már a kérdést, hogy mit szeretnének csinálni, hanem csak elviselni akarják a mát.
A mindennapi megélhetésért küzdeni, azért rettegni, hogy hó végén is legyen rendes étel az asztalon, identitásromboló. Nézzük csak meg, hogy hányan és hányan elégedettek azzal, ha be tudnak vásárolni, és mással már nem képesek foglalkozni. Elnyomják vágyaikat, nincs erejük és idejük a világban történő eseményekre reagálni, mert porszemeknek érzik magukat. Nem mindenki Pest megyében él, ahol a jólét talán látványosabb, és arról is keveset tudunk, hogy hányan halmoznak hitelt hitelre, hogy boldoguljanak.
Ha az ember folyamatosan úgy érzi, hogy minden erőfeszítése abban merül ki, hogy ne csússzon lejjebb, akkor nem tud fejlődni. Tudnia kell, hogy halad valahová, hogy maradtak céljai. Hazánkban kemény hagyománya van az elhallgatásnak: ha nem beszélünk róla, akkor nincs is, aki beszél róla, az negatív és háborgó, és közben azt halljuk, hogy szedjük össze magunkat, másoknak se jobb, mégse nyavalyognak. De a világban felerősödött hangos az ingerek áramlása, a felháborodás, az összehasonlítás és a szorongáskeltés.
Megszámlálhatatlanul sok információ ér bennünket, velük együtt rengeteg érzelem, de a feldolgozás azonban. Nem tudjuk kezelni, értékelni, megnevezni és rendszerezni őket. Így ezek szorongássá, alvászavarrá, testi panaszokká alakulnak. Kevesen hallgatnak meg már bennünket, mert ők is hasonlókkal küzdenek, és nincs erejük nyitni. Telítődtek.
Soha nem voltunk ennyire „kapcsolatban” egymással, és mégis egyedül. A társadalmi elszigetelődés felerősödött, mert a bizalmatlanság, az irigység az egekben van. Régen, amikor az emberek összegyűltek a panelházak közti játszótereken, amikor a falukban az utcán trécseltek, pletykáltak, kiengedték a gőzt, még akkor is, ha nem voltak mindig kedvesek egymással. Ma egyre többen merülnek ki érzelmileg. Így nő a depresszió és a szorongás.
A közbeszéd is kettős elvárást sugall: legyen elég az, amid van, hiszen lehetne rosszabb is, vagy a vinned kell valamire, és ez csakis rajtad múlik. Ha nem vagy rá képes, akkor lúzer maradsz.
A mentális betegségeket a mai napig nem vesszük komolyan. Segítséget kérni drága vagy elérhetetlen. Még mindig sokan minősítik „hisztinek”, gyengeségnek. Így marad az alkohol, a túlevés, túlmunka és a virtuális tér.
Ki kell mondanunk egyszer s mindenkorra, hogy a mai emberek nem gyengébbek, mint korábban, csak hosszabb ideje élnek egy érzelmileg, gazdaságilag és társadalmilag megterhelő közegben. Kapaszkodójuk viszont alig akad.
A kérdés már csak az, hogy meddig várjuk el magunktól, hogy alkalmazkodjunk egy olyan valósághoz, amelyben egyre nehezebb megmaradnunk.
Vajon mi hozná el a változást? Kell-e ehhez valódi világégés vagy az ember ráébred nemsokára arra, hogy lassítania kell?
