Amikor Piri behúzta maga után a kaput, Böske nagy levegőt vett. Még ez is, ez a Joli… Nem kell több bonyodalom, semmi kedve ahhoz az asszonyhoz, aki minden bizonnyal igazi városi nő lett, elegáns és szép, más nem is lehetett, hisz Kanada az Kanada, nem egy porfészek valahol Jugoszlávia északi részén.
Jugoszlávia is gyönyörű ország, eszébe se jutna panaszkodni rá, különben sem volt még soha külföldön. A lábát alig tette ki a faluból, mégse érezte, hogy jó lenne megismerni a világot. Ismerte ő annyira, amennyire szüksége volt rá. Ott volt a tévé, no meg a mozi. Világéletében elvarázsolták a messzi tájak, de legfőképp a színészek. Minden nő és férfi tökéletes volt a vásznon. Ennyi szép embert nem lehet úgyse találni sehol, csak Hollywoodban. Az meg távolabb van, mint Meseország, és gyanította, hogy nem is létezik. Pontosabban nem úgy, ahogy ő elképzelte. Hollywood amolyan földi mennyország lehet, ahol mindig sminkelve, csodaszép ruhákban sétálnak a nők, elegánsak a férfiak. Egyiknek sem kérges a keze, nem fáj a szíve, és mind illatos. Ilyen lehet a földi paradicsom. Ezért gyűjtötte lány korában Tony Curtis vagy John Wayne képeit, de a nők, Ava Gardner, Elizabeth Taylor is mindig elvarázsolta. Hogy lehet valaki annyira különleges, mint ők?
Böske nem sokat tudott a filmvilágban zajló cseppet sem kellemes eseményekről, a sztárok életéről, persze, hogy a csillogás elbűvölte.
Erre most, ha nem is onnan, de majdnem, megérkezett Joli, aki ura kedvese volt egykoron. Sose kérdezte tőle, miért nem maradt vele, hiába beszéltek ezt-azt a faluban, Misi sose mondta volna meg az igazat. Amúgy se tudtak beszélgetni soha. Két idegen élt egy fedél alatt, akiket házaspárnak hittek, és neki nem volt szabad mást mondania. Nem hozhatott szégyent a nevükre, mert annál szörnyűbb dolog nincs, mint amikor valaki kibeszéli a problémáikat. Böske ezt hamar megtanulta, Misi nem egyszer ordított vele, amikor eljött hozzá egy-egy régi barátnője, hogy kicsit pletykáljanak. Ami a családjukban történik, az nem tartozik másra, kiabált vele nemrég vörös fejjel. Ő, mármint az ura, nem akar úgy végigmenni a falun, hogy összesúgjanak mögötte, és még ki is nevessék. Beszélnek ott minden szemétséget, legalább élvezzék a saját hazugságaikat, az ellen nem tud védekezni.
Boldogtalanok voltak mindketten, és Böske, hogy szorongását oldja, megint ivott. Nem mindig a feszültség miatt. Ivott, mert szerette, ha az ital kis időre elkábítja. Mindig napközben, mert mire Misi hazaért, kijózanodott. Igyekezett a száját is alaposan kiöblíteni, mert cigarettaszagú se akart lenni, azt is szóvá tette neki a férje. Erre volt jó a kölni, amelynek ízétől azonnal felfordult a gyomra, viszont volt annyira erős, hogy elnyomja a sör vagy a pálinka szagát. A cigarettáét egyszerű mosdással intézte el. Beszappanozta az arcát, aztán hideg vízzel lemosta, és rendben is volt.
Joli… Őszintén kíváncsi volt a nőre. Pontosan úgy, ahogy az egyik asszony a másikra. Egy dologban biztos volt: ha eljön, akkor hiába minden nagyvilági flanc, még mindig Misi után ácsingózik. Fel nem foghatta, hogy miért, de nem akart tovább töprengeni, ideje volt felébreszteni a gyerekeket, szellőztetni, porszívózni. Aztán meg főzni. Zöldbableves meg krumplistészta volt soron, mindkettőt nagyon szerette.
Minkával se volt kibékülve, mert a kislány valóban megváltozott. Régebben sem volt túl beszédes, de most komolykodó arcával folyton valami könyv felett gubbasztott, pedig még iskolás sem volt. Magától tanult meg olvasni, és emiatt az egy dolog miatt végtelenül büszke volt rá. A hallgatását azonban nem értett és dühítette is. Mi baja lehet? Itthon van, gyógyulgat, süt a nap, és azt a szörnyű gipszet is nem sokára leveszik róla. Ha már ennyit kibírt, ez igazán nem nagy dolog. Kis híján belehalt abba kis szúrásba, amit az orvosuk nem vett komolyan. Legszívesebben megmondta volna neki a magáét, de Markovics doktornak senki nem mondhatta meg. A csodadoktornak. Aztán meg hova járt volna, ha gyógyíttatni akarta volna magát? Az embernek, főleg, ha nő, gyakran be kell fognia a száját. Sokkal gyakrabban, mint szeretné. Ha nem teszi, pórul jár, vagy kap egy-két átszállóst.
– Ki az ágyból! – állt meg a szoba közepén csípőre tett kézzel. – Gyerünk, hasatokra süt a nap.
A két gyerek álmosan pillantott ki a takaró alól, de csak Minka mozdult.
– Ne mondjam még egyszer! Takarítanom kell, vendégünk jön! – mondta már hangosabban. – Mosakodás!
A kislány óvatosan kidugta gipszelt lábát a paplan alól, és megpróbált kikászálódni, bár nem sok kedve volt hozzá. Azzal viszont tisztában volt, hogy ha nem teszi, anyjuk még inkább felemeli a hangját.
– Milyen vendég, anyuka? – kérdezte Nándika szinte babahangon.
– Egy néni, majd meglátod! A messzi Torontóból.
– Mi az a Torontó? – szólalt meg végre Minka is.
– Egy hatalmas város, olyan nagy, amit el se tudtok képzelni.
– Nagyobb, mint Zombor?
– Sokkal nagyobb, de ne mondjam még egyszer! Mosakodás, aztán ott a tea meg a kenyér, és egyetek!
Lekváros kenyér, meg tea. Majdnem minden reggel azt ettek. Néha pástétomosat, azt nagyon szerette mindkét gyerek. Hát, ha apuka paradicsomot is hozott hozzá, akkor fejedelmi érkezésben volt részük.
– Minka, segíts az öcsédnek, utána meg nekem! Csirkét vágunk, ülve is tudod pucolni.
A kislány bólintott. A forrázott csirketoll szagánál borzasztóbbat el se tudott képzelni. Nemet azonban nem mondhatott, meg se fordult a fejében. Nem úgy nevelték, hogy kimondja, amit gondol. Bármilyen furcsa volt, hiányzott neki a kórház. Legfőképp az udvar, a megszokott rend, és az esti Barbapapa is, amit itthon nem nézhetett. Tamara is eszébe jutott, pedig ő soha többé nem jött vissza meglátogatni őt. Haragudott rá, de a szíve ettől függetlenül nagyon fájt. Cserben hagyták, és ennek keservét nehezen tudta elfogadni.
Idehaza minden a régi volt, hiába remélte, hogy majd többet törődnek vele, senki nem ért rá őt pátyolgatni. Most meg még ez a néni is. Ki lehet, és minek jön?
Hozzájuk nem gyakran jártak vendégek, nem szerették a látogatókat. Úgy vette észre, hogy apja és anyja se kedves másokkal. Kivéve, ha az utcán beszélgettek, ott nem mutatták, ha nem kedveltek valakit.
Folytatjuk…
