Nem volt sem vallásos, sem kifejezetten romantikus típus. A matematika kőkemény tévedhetetlenségében hitt. A minimalizmusban, a gyakorlatiasságban, az egyszerűségben. Az egyetlen lény, akit igazán közel engedett magához a férjén kívül, az egy macska volt, akit egy csatornában talált két éve, munkába menet.
Azon a reggelen mégis elkapta valami torokszorító, bódult, hálás mámor. Amint kinézett az ablakon, amelyről pattogott a fehér festék, és az egyik szárnyán be is volt törve az üveg, megpillantotta a felkelő Napot. Rájött, hogy még sosem nézte végig, hogyan kúsznak elő az árnyékok, és hogyan vakít bele a szálló porba a fény.
Kezéből csövek lógtak, a fehér takaró keményen feszült a testén. Ez a nap más volt, mint a többi. Nem csak azért, mert végre elvonultak a feje felett tornyosuló, vetéléssel és születési rendellenességekkel riogató fellegek, hanem azért is, mert érezte, hogy amitől rettegett, hogy ő majd alkalmatlan lesz a feladatra, és, hogy utálni fogja – de legalábbis nem fogja szeretni – azt, aki belőle kijön… az a félelem örökre eltávozott tőle.
Vendel egészségesen, aprón, bebugyolálva szuszogott mellette. Neki, Kármán Margit matematikusnak gyermeke született. Ahogy ott feküdt, érezte, hogy az évtizedek óta visszatartott érzelmek hullámokat verve érik el a testét és a lelkét. És ő hagyta.
