Szerencsés vagy, ha normális, szerető családba születtél – a legtöbb esetben ez nem így van. Szinte mindig van egy családtag, aki tartozik, megnehezíti az életed, terrorizál lelkileg – és teszi mindezt a legnagyobb nyugalommal.
A repertoár elég széles, lehet válogatni: alkoholista apuka, elégedetlen anyuka, seftelésbe túlzottan belejövő testvér vagy 30 évesen a szülei nyakán élő „kisgyerek”. Mennyivel szebb világ is lenne az, ahol mindenki békében, egymást segítve élhetne – de az élet unalmasnak találja ezt a forgatókönyvet.
A legszörnyűbb az egészben az, hogy az ártó személyhez szorosan kötődsz, ha tetszik, ha nem. Rejtélyes módon viszont őt a legkevésbé sem érdekli, hogy bánt téged – a természet legtöbbször jól végzi a dolgát, ez viszont biztos, hogy valamiféle evolúciós baki.
Az okok minden egyes személynél másra vezethetőek vissza, felesleges tehát minden kezelési módszert egy kalap alá venni. Egy alkoholista esetében talán a legnehezebb: ilyenkor az egész család szenved, a beteg pedig tudomást sem vesz arról, hogy emberéleteket tesz tönkre. Sajnos Magyarországon ez messzemenően nem ritka. Előző munkahelyemen egy idő után gyakorlatilag kibukott, hogy szinte mindenki apja masszívan iszik.
Felnőttként viszont már (ha egyáltalán túl tudsz lépni a sérelmeken) segíteni szeretnél neki, de nem hagyja. Amíg nem ő kér segítséget, addig te tehetsz bármit, könyöröghetsz, nem fogsz egyről a kettőre jutni. Rosszabb esetben a tragédia csak egy családtagot bánt, a legjószívűbbet, a többiek valahogy sosem érnek rá. Erre viszont az adott személy idegrendszerre teljes mértékben rámehet. Adódik a kérdés: megéri így tönkre menni egy olyan személyért, aki egész életünkben csak hátráltatott és bántott?
Az én válaszom (ami persze szubjektív) egyszerű, de kegyetlen. A szeretet érzésétől megszabadulni úgysem tudsz, ezért kényszeresen azt érzed minden pillanatban, hogy a létező összes módon, a legnagyobb erőbedobással segítened kell a családtagodon. És ez így van rendjén. Egy bizonyos szintig – utána viszont már be kell látnod, hogy ha ő nem kér a segítségedből, akkor a te hatásköröd ott véget ért.
Az a baj, hogy ha túlságosan is belelovalod magad a jótét lélek szerepébe, tönkre fogsz menni. Nem lehet egy felnőtt emberért életed végéig felelősséget vállalnod – a boldogság elvileg neked is jár, bár könnyen lehet, hogy a sok gond közt valahol félúton ezt elfelejtetted. Amíg viszont a zűrös személy a mindennapjaid része lesz, addig nem tudsz teljesen fellélegezni. Muszáj néha picit lazítanod, és elengedned a kezét, különben automatikusan magával ránt a mélybe.
És persze könnyebb lenne a „fekete bárányt” egyszerűen valami ősgonosz lénynek látni, de semmi sem fekete-fehér. Azt végképp nem hagyhatod, hogy mindent terhét rád rója – ehhez nincs joga. Lehet, hogy boldogan átvennéd, hisz tudsz segíteni rajta – végül viszont az újabb és újabb adagok súlya össze fog nyomni.
Muszáj minden nap eszedbe vésned, hogy a szeretet kétoldalú, és nem mindig csak adni és adni kell. A fekete bárányok sokszor remek manipulátorok, tudják, kinek van vajból a szíve. A tettek viszont önmagukért beszélnek. Belülről könnyű elveszni az érzelmek útvesztőjében – nem árt, ha beszélsz valakivel, aki képes objektíven szemlélni a helyzetet.
