Anyám, a vérbeli színésznők egész kelléktárát felsorakoztatta, amikor ajtó nyitott. Képes volt keserves arcot vágni, már csak az hiányzott, hogy a homlokához érve feljajduljon az élet kegyetlensége miatt. Ha nem ismertem volna eléggé, talán egy pillanatra meginogtam volna, de így azonnal éreztem, hogy hazugsággal csalt haza.
– Anya! – szólaltam meg vészjósló hangon. – Ugye, nem hiába jöttem? Ne mondd, hogy igen, mert nem leszünk jóban.
– Jaj, mucikám, mostanában amúgy sem vagyunk – felelte negédes hangon. – Most mit mondhattam volna, hogy hazatold a képed? Gondoltam, ez elég hatásos…
– Te tényleg nem vagy tekintettel senkire.
A méreg egészen elöntötte az agyam, de anyám, dupla parfümfelhőben illatozva már húzott is befelé. A terve régen készen állt, de nem tudta máshogy véghez vinni, csak, ha hazudik nekem. Hogy ezen miért nem csodálkoztam igazán? Ő és apa mindig hazudtak. A világnak, az alkalmazottaknak, és nekünk, a gyerekeiknek is. Hogy egymást megkímélték-e, nem tudom.
– Ha már itt vagy, szeretnélek megismertetni valakivel! – közölte és kézen fogott, mint egy iskolás gyereket.
– Bemutatni? Jaj, kérlek! Még mindig azt hiszed, hogy képtelen vagyok találni magamnak valakit? Ennyire lúzernek látszom?
– Nem erről van szó, kicsim! De a te választásaid borzalmasak. Nekünk olyan lány kell, aki szép és gazdag is.
– Gondolom, már rég feltérképeztétek a terepet!
Mielőtt azonban választ kaphattam volna ostoba kérdésemre, feltárult az ólomüvegekkel díszített ajtó, és egy idegen nő pillantott fel a csészéjéből, egyenesen rám.
Nem állt fel, szinte szoborszerű merevséggel nézett rám. Szeme olyan rideg volt, hogy szinte beleborzongtam a tekintetébe. Ugyan ki a fene lehet, mert ha gazdag és szép, akkor ismernem kellett volna. Azokban a körökben, amelyekben megfordulok, mindenki tud mindent egymásról. Legalábbis felületesen.
– Jane, hadd mutassam be a fiamat! – mondta anyám, és úgy maga előtt, mint egy vásári marhát.
– Örvendek! – mondta lány és kezet nyújtott, de továbbra is ülve maradt.
– Jane, Svájcban él, de most anyai nagyanyját látogatja meg – közölte szülőanyám, mire nem tudtam mit mondani. Hurrá! És akkor mi van?
– Részemről a szerencse! – nyögtem ki. A lány valóban különleges volt. Tejfehér bőrű, derékig érő szőke hajjal, mindemellé karcsú termet, igazi arisztokrata szépség. Mosolyogni azonban nem tudott.
– Mi szél hozta erre felénk? – kérdeztem angolul, neve után ítélve.
– A gyökereimet jöttem felkutatni! – mondta magyarul. Sütött róla az ellenszenv. Egyszerűen éreztem, hogy nem kedvel. Tíz másodperce ismert meg, de már ítéletet mondott rólam.
– Nagyon szépen beszél magyarul!
– Kérem, tegeződjünk, nem bírom ezt az álszertartásosságot! Ki magázódik a mai világban?
Nocsak, futott át az agyamon. Egy modern gondolkodású jégkirálynő!
– Köszönöm szépen, Jane. És jutottál valamire?
– Pár napja érkeztem csak, és édesapád meghívott hozzátok. Még nem volt alkalmam felkeresni a rokonaim.
– Alex, drágám, hozassak neked valamit inni? Vagy inkább megmutatod a kertet a vendégünknek?
A lányra néztem, aki bólintott. No, akkor jöhetnek a tuják meg a fű, gondoltam idegesen. Egyáltalán nem akartam ezzel a jégcsappal kint olvadozni a rózsabokrok tövében. Anyám, az a kígyó, már előre dörzsölte a tenyerét. Jó partinak tűnhet ez a lány, ha még apám is szárnyai alá vette. Elképzeltem fehér, mozdulatlan testét a hófehér lepedőn és megborzongtam. Egy szőke hulla.
Felálltam drága szülőanyám vigyázó tekintetének fényében, és magam elé engedtem a lányt. Feltárult a kétszárnyú ajtó, és már kint is voltunk a kertben, amit inkább lehetett parknak nevezni, mint szimpla kertnek. Rózsabokrok százai között sétáltunkel a platánok felé, és hallgattunk. Próbáltam valami érdekeset mondani, de lefagytam. Ilyen ez, ha a nő fagyos.
– Na, elég jó lennék neked? – szólalt meg váratlanul.
– Micsoda!?
– Alex, nem vagyok hülye! Anyád kis híján tálcán kínált fel bennünket egymásnak.
– Úristen, ez ennyire gáz volt? Ne haragudj, fogalmam sem volt, hogy ilyen átlátszóan teszi. Hidd el, nincs közöm hozzá!
Jane hangosan felnevetett. Olyan közönségesen, ami nem is illett visszafogott kinézetéhez. Egy fehér selyemblúz, és egy bézs, elegáns nadrág meg egy méregdrágának látszó cipő mögött fura nő lakott.
– Miért akar ennyire megnősíteni? Valami baj van veled? Ostoba vagy, vagy nem a nőket kedveled?
Megtorpantam. Már egészen besötétedett, de éreztem, hogy elpirulok. Miféle beszélgetés ez egy vadonatúj ismerőssel?
– Anyám ilyen. Biztosan öregszik, és attól fél, hogy a nyakán maradok. Nem tudom. Számomra is új a helyzet.
– Nem válaszoltál…
Finoman beletúrt a hajába, aztán mélyen a szemembe nézett.
– Nem vagyok bolond, se pszichopata, és a lányokat szeretem. Ez a válasz kielégítő?
– Abszolút – nevetett újra. – Akkor is kell lennie valaminek, ami miatt anyukád nem bízik benned.
– Ő ilyen. Kézben akarja tartani a dolgokat.
– Mondjuk, azt be kell vallanom, hogy vámpír vagyok, ezért hívott ide estére anya. Nem bírom a napot.
Jane egy pillanatra meghökkent, de nem azért, mert elhitte a hülyeségemet, hanem mert nem számított tőlem ekkora baromságra. Igaza volt. A jégkirálynő álarc kezdett lemállani, ami azonnal szimpatikussá tette őt.
– Á, értem! – felelte mosolyogva. – Akkor vége az életemnek itt a kertben?
– Dehogy, most nem vagyok éhes!
– Ki gondolta volna, hogy még humorod is van? Mrs. Almássy ezt nem említette, pedig nincs olyan tulajdonság, amivel ne ruházott volna fel téged.
– Remek. Még jó, hogy kilóra el nem adott. De hagyjuk az anyámat, inkább meséld el nekem, hogy mi szüksége van egy lánynak arra, hogy felkutassa a gyökereit? Svájcban nem tudsz mással foglalkozni?
Jane elkomorodott. Hosszú pillái alól felpillantott, és érezhetően nem tudta, megmondja-e az igazat, vagy sem.
– A nagyszüleim gyilkosai után kutatok – mondta nagy sokára.
– Ezt hogy érted? – néztem rá döbbenten.
– Meg akarom tudni, ki kergette öngyilkosságba a dédapám, és ki tette ronccsá a dédanyám, pedig 1945-ig szép életük volt.
– De hisz az nagyon régen volt? Nem is ismerted őket, miért fontosak ezek a dolgok neked?
– Alex! A sorsunkat nem a mában hordozzuk. Benne van minden sejtünkben, amit átadtak nekünk a szüleink, nagyszüleink, és ha nem fejtjük meg, mi a dolgunk a világban, akkor nem tudjuk megoldani a titkokat.
– Miféle titkokat, Jane?
– Alex, kérlek, kísérd be a vendéget! – hangzott fel ekkor anyám utasítása. – Megérkezett az édesanyja, és szeretné hazavinni.
– Anya! – suttogta a lány. Ránéztem, és láttam, hogy egész testében reszket. Mi a fene lehet ez? Miért fél ennyire?
– Valami baj van? – léptem közelebb. – Mondjam azt, hogy még nem akarsz bemenni?
– Nem, sajnos, be kell mennem – felelte halkan. Hol volt már a benti jégcsap-lány? A kertben már egy másik embert láttam, aki egészen más volt, mint akinek a megismerkedésünk pillanatában tűnt.
– Akkor visszakísérlek! Jane! – fogtam meg a kezét váratlanul. – Ha segíthetek valamiben, ugye keresni fogsz?
– Igen! – mondta sietve, de tudtam, hogy nem fogja megtenni, hiszen alig ismer és a számomat se tudja.
Ahogy beléptünk a tágas fogadóhelyiségbe, ahol máskor kellemes illat szállt, most megpillantottam az ördögöt magát, akinek olyan förtelmes szagú parfümje volt, mint amilyen az asszony kinézete. Talpig feketében volt, és úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy sírboltból. Hirtelen nem tudtam megérteni, hogy lehet ez lény az anyja újdonsült, aranyszőke, ismerősömnek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
