Úgy gondolom, megtaláltam a megfelelő ajándékot. Egészen véletlenül tévedtem be egy régiségkereskedésbe, ahol egy dobozban megpillantottam egy tűt. Igen, egy szimpla tűt, ami egy párnán hevert, és a tulaj azt állította, hogy Coco Chanel szalonjából származik. A dédanyja varrt nála valaha, és elhozta, amikor öregkorában visszaköltözött Magyarországra. Hogy ilyesmit elhisz-e az ember, nem tudom, nekem azonban kapóra jött. Úgy gondoltam, ennél találóbb ajándékot nem adhatok, főleg, mert az a nyomorult doboz az enyhén rozsdás tűvel többe került, mint mások egyhavi fizetése. Megkérdeztem, miért adja el, ha ennyire értékes, de a bajuszos ipse azt felelte, neki nem sokat jelent, a lánya őrizte meg, és a családi legendáriumnak sokáig része volt, most azonban már okafogyott lett. Annál jobb, mondtam magamban, de azért megcsóváltam a fejem, és alkudni próbáltam. Esze ágában sem volt engedni. Mivel szeretem a kihívásokat, és ez a lány nekem nagyon annak tűnik, belementem. Úgy éreztem, el fogom varázsolni. Ki ne ájulna el egy ilyen célirányos ajándéktól?
A csomagoláshoz nem volt kedvem, de beletettem egy papírtáskába, és másnap reggel megjelentem a ruhabolt előtt. Bevinni nem akartam, szánalmas lett volna, inkább vettem pár szál virágot, és megkértem, hogy azzal együtt adják át neki. Belecsúsztattam egy papírt, amire ráírtam, hogy kié a tű, de azt nem, ki küldi. Úgy gondoltam, ezzel kimerítem a romantikát minden szempontból. Minden lány arról ábrándozik, az én jelöltem se lehet másmilyen. Hatalmasat tévedtem.
Délután ültem az irodámban és elgondoltam, hogy milyen nagyszerű lesz, ha újra találkozunk. Sínen lesz a kaland, és én elmondhatom majd magamról, hogy az élet császára vagyok, legalábbis e téren. Apám mást mondott volna, de olyan, amiben neki megfeleltem volna, nem létezett. Gyerekkoromban sokáig próbálkoztam kicsikarni tőle pár elismerő szót, de vagy nem ért rám, vagy egyszerűen közölte, hogy nem elég pár ötös, meg dicséret, a legjobbnak kell lennem mindenből. A négyes halálos bűn volt nálunk, hetekig nem vett rólam tudomást, ha nem nyertem egy versenyen. Ha második lettem, kinevetett, és azt mondta, szánalmas dolog örülni, ha valaki lemaradt a dobogó legfelső fokáról.
Öt után elégedetten sétáltam ki az üvegpalota bejáratán, amikor váratlanul földbe gyökerezett a lábam. Ott állt a járda szélén a lány, és kétség se fért hozzá, hogy engem várt.
– Beszélnem kell veled! – lépett közelebb, és én szokatlan módon zavarba jöttem.
Éreztem, hogy enyhén el is pirulok. Hogy buktam le ilyen hamar? Álmomban se gondoltam, hogy megkeres, különben is honnan tudja, hol dolgozom?
– Hiányoztam? – kérdeztem, csakhogy elrejtsem zavaromat.
– Ide figyelj, Alex, hagyd ezt abba.
– Mit? – néztem rá ártatlanul. Szép ez a lány, állapítottam meg. Kedvemre való.
– Nem kell tőled semmiféle ajándék. Ne küldözgess semmit, nincs rá szükségem!
Meglepődtem. Felhúztam a szemöldököm, és nem tudtam, érdemes-e színlelnem, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Arcára pillantottam, és megértettem, hogy nem.
– Csak örömöt akartam szerezni! – hadartam.
– Nem ismersz engem. Semmit nem tudsz rólam. Te nem örömöt akartál szerezni, hanem egyszerűen meg akartál vásárolni. De nem vagyok eladó!
– Ez nem igaz! Megláttam ezt a tűt…
– Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen drága ajándékot ad majd valaki. Mindez azonban lényegtelen. Neked valószínűleg semmiség. Nekem azonban túl sok.
– Hogy lenne már túl sok? Én csak azt akartam, hogy örülj Coco Chanel tűjének, vagy olyasmi.
– Figyelj, nekem tökmindegy kié volt. Az azonban, hogy te számomra egy senki vagy, többet jelent mindennél. Ugye, nem hiszed, hogy egy ajándék és máris a tulajdonodba kerülök?
– Eszemben sem volt mindez.
– Jól hazudsz, de fogd a dobozod, és tedd ki otthon a komódod tetejére, ha neked kell! – Azzal a kezembe nyomta a míves ládikát.
– De…– kezdtem volna.
– Kérlek, ne hozz ilyen helyzetbe engem! Rajtam röhögött mindenki az üzletben! Lehet, hogy ez nálad bevált módszer, én nem olyan lány vagyok, akiket ilyesmivel le tudsz venni a lábáról.
Ostobán bámultam hol a dobozra, hol a lányra, amikor hirtelen lefékezett mellettünk egy kerékpáros, és ráköszönt.
– Szia, Lili! De jó, hogy látlak! – Majd gyorsan rám pillantott.
– Szia, Gábor!
– Zavarok? – kérdezte a srác, pedig láthatta, hogy igen. Nagyon is. Legszívesebben megütöttem volna, de előbb hálásan elmosolyodtam, amiért kimondta a lány nevét.
– Nem, épp menni akartam! – fordult felé Lili és olyan mosolyt villantott rá, hogy belesajdult a szívem.
– Akkor menjünk együtt egy darabon! Viszlát, haver! – mondta a Gábornak nevezett. Lili megfordult, és már csak igen formás fenekét csodálhattam, amit a farmerja még inkább kiemelt.
Hát ez meg mi a fene volt, dühöngtem. Idejön, lepattint és lelép? Ez hogy történhet meg? Már a lányokkal sincs szerencsém? Talán tényleg nem vagyok első semmiben, ahogy apám mindig is mondta? Ki a fene volt ez a bicajos, aki egy pillanat alatt elvitte mellőlem? A pasija netán? Nem úgy nézett ki. Ámbár…Miért, hogy kellene kinéznie? Meg az a mosoly.
Rosszkedvűen gyalogoltam a kocsimhoz, a dobozt hátra dobtam az ülésre, és úgy döntöttem, nem megyek még haza, hanem autózom egyet céltalanul. Hogy hogyan kerültem a Király utcába, magam sem tudom. Azt viszont igen, hogy a sarkon befordulva kis híján halálra gázoltam egy nőt. Nem én voltam a hibás, kilépett elém egy furgon takarásából. Tövig nyomtam a féket,káromkodtam, majd kiugrottam megnézni, mi lett vele.
A földön ült, és a bokáját fogta. Cipője sarka pár centivel arrébb hevert. Ismerős volt valahonnan.
– Jól vagy? – kérdeztem ijedten. – Úgy léptél ki, hogy alig volt esélyem megállni.
– Igen, azt hiszem. Megbotlottam, letört a cipőm sarka…
– Fel tudsz állni? – léptem közelebb és továbbra is az volt az érzésem, hogy nem először látom. Szeme kifejezetten gyönyörű volt.
– Megpróbálok. Sajnálom. – Felé nyújtottam a kezem, és hagytam, hogy erősen belém kapaszkodjon. Szép nő volt, olyan korú lehetett, mint én. Amikor talpra állt, megrándult az arca.
– Fáj valamid? Hívjunk mentőt? – kérdeztem aggódva. Ideges voltam, hogy még ez is keresztezte a napom. Lili és ez a lány.
– Semmi szükség rá! Itt lakom nem messze. Két háznyira.
– Elkísérjelek? Biztosan nem hívjunk segítséget?
– Ne, tényleg nem kell, viszont meg fog ölni az a fickó, aki bennünket néz! – mondta idegesen, és egy fekete Merci felé bökött a fejével. Igaza volt. Nyomta is a dudát a barom, de én hagytam, hogy a lány a karomba kapaszkodva sántikáljon a fal mellé.
– Leparkolok és jövök! – mondtam neki. – Ne mozdulj!
A dudálós azonban nem bírt magával. Csak azért nem mutattam be neki, mert nem akartam tetézni a dolgokat. Vagy tíz percig köröztem, mire találtam szabad helyet. Mire visszaértem, a lánynak hűlt helye volt. Akkora mégse lehet a baj, nyugtáztam, és továbbra se hagyott nyugton a gondolat, hogy már láttam valahol.
Folytatjuk…
