Nevünkben a sorsunk?

Vajon véletlen-e, hogy épp azt a nevet kaptunk, ami most a miénk? Vannak, akik szerint a név nem más, mint egy azonosító, amit a társadalom ránk aggat, hogy meg tudjon különböztetni bennünket. Mások viszont abban hisznek, hogy a nevünk mélyebb jelentést hordoz, meghatározza, milyen útra lépünk, rezgése van, és üzenetet szállít tulajdonosának valahonnan messziről.

Gondoljunk csak bele, bizonyos nevek hallatán milyen képek jelennek meg előttünk! Más a hangzása egy Klotildnak, mint egy Annának… Mintha a név magában hordozná viselője személyiségjegyeit. Egyeseket nem bírunk elviselni, mert emlékeinkben rossz kötődik hozzájuk, míg mások neve, szinte megolvadnak a szánkban, ha kimondjuk őket. Ilyenek azok nevei, akiket pl. szerelemmel szerettünk valaha, és mondjuk nem viszonozták, de mi nem haragudtunk rájuk.

 
 

A faluban, ahol felnőttem, igen furcsa neveket adtak a gyerekeknek. A netes idők előtt, abban a régi világban sem volt mindenki Mária és Erzsébet, János vagy István, de azért az Orchidea, a Máriusz, a Zsülien sem volt hétköznapi. Voltak Anikók, Angélák, Ildikók és Jutkák, ahogy Attila, Gábor és András is akadt bőven, de azért felkaptuk a fejünket az Afroditére vagy a Dorotheára.

A mi családunkban mindenkinek hagyományos neve volt, olyan, ami évszázadok óta megszokott volt: Sándor, Ilona, János vagy épp Katalin, ezért nem értettem gyerekként, hogy lettem én Hilda. Nem kedveltem a nevem, nem lehetett finoman kimondani, erős és kemény csengése volt, ahogy a jelentésének: harcos nő, eredete germán. Na, bumm. Semmi Erika, Márta vagy Marcsi, ahogy a többiek. Akkoriban a Zsófit és a Lucát nem szerette senki, mert vénkisasszonyok lettek a Zsófiákból, a Lucák meg boszorkányok, tudhatja mindenki. Erre a világ kifordult, befordult és hirtelen menő lett a Luca, Léna, pedig arról csak Dimitrij mesélt az Omega slágerében.

Kerestem, kutattam, ki lehetett Hilda a történelemben, de nem találtam semmit. A filmekben pedig cseléd, szobalány vagy dadus kapta ezt a nevet. Hilda grófnő, hercegkisasszony meg egy se. Ez nagyon zavart, mert úgy gondoltam, akkor erre lettem ítélve, nem lehet véletlen, hogy nincs egy előkelőség sem ezen a néven. Hiába tudtam meg, hogy Attila, hun király felesége is Krimhilda volt, aztán valaki szimplán Ildikóvá egyszerűsítette, merthogy rokonnevek.

Egy szó, mint száz, szenvedtem ezzel a névvel. Becézni nem lehetett, anyám Hildijét pedig kifejezetten utáltam. Ahogy múltak az évtizedek, mégis megszoktam, elfogadtam, mire egy szép napon váratlanul elém került egy cikk, amelyből kiderült, hogy élt valamikor egy Szent Hilda. A 7. századi Angliában, a northumbriai királyi család sarja volt (No, itt a nemesi eredet!), és korán a hit szolgálatába állt. Apátnőként megalapította a Whitby apátságot, ahol férfiak és nők együtt tanultak, imádkoztak és dolgoztak. A kolostor kapuja mindenki előtt nyitva állt: jöhettek szegények, tudósok, menedéket keresők, hitüket vesztettek. Hilda maga is tanított, gyógyított. Nemcsak vallási vezető volt, hanem a szellem és a műveltség pártfogója. A legendák szerint, amikor 680-ban meghalt, az égen különös fény ragyogott fel, mintha a tengerparti apátság felett maga a menny nyílt volna meg.

Ezek után egyszeriben megnyugodtam. Volt értelme a nevemnek, volt tartalma, méghozzá gyönyörű, és ettől a pillanattól kezdve helye is a szívemben. Már nem ódzkodtam tőle, sőt büszkeséggel töltött el. Azt azért hozzá kell tennem, hogy szüleim biztosan nem miatta választották nekem, hiszen hírből se ismerték, de már megkérdezni nem tudom őket. Annak idején meg nem válaszoltak, ha faggattam őket a CSAK felelet után.

Így hát ma, amikor annyi fura, kimondhatatlan név van, némelyik bokor vagy növény, esetleg ország, város, folyó vagy középkori uralkodó, érdemes Kedves Olvasóim belemélyedni abba a kérdésbe, szeretjük-e az általunk kapott és viselt nevet, és vajon teljesítettük-e a jelentést, amit hordoznak. Persze maradhat ez csak játék, hiszen minden Luca azért csak nem lehet banya, ahogy minden Gábor se isten embere, bajnoka, netán Zoé, az élet megtestesítője.

Mindenesetre szórakoztató eljátszani a gondolattal. Rajta!

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here