Majd egy hétig nem történt semmi. Liza egészen boldog volt és olyan büszkén jár-kelt a lakásban, mintha legalábbis új égitestet fedezett volna fel az égbolton. Időnként a férjére pillantott, és csakhogy meg nem veregette a saját vállát. Így kell ezt csinálni, mondogatta a barátnőjének, aki csak a fejét ingatta. Mindenki gyáva, tört ki belőle, és annak tudata, hogy ő nem volt az, különös erővel töltötte el.
Eljutott odáig, hogy a szülői értekezleten meg merte mondani a leghangosabb anyukának, hogy a gyereke pontosan olyan pofátlan, mint ő. Aztán a bolt bejáratánál egy udvariatlan férfira mosolygott, és megkérdezte tőle, vajon máskor beengedje maga előtt, mert neki nem sietős, ő ráér, amíg egyesek rágyalogolnak a lábára és még észre se veszik. Talán kicsit elvetette a sulykot, de nem bánta. Eddig sose volt túlságosan bátor, eljött lám az ideje annak is.
Egészen addig a keddig, amikor már az első tompa zajnál felismerte, hogy minden kezdődik újra.
János fojtott hangon magyarázott a feleségének, és már kihallatszott a kislányuk sírása is, amikor lecsapta a konyharuhát az asztalra, és közölte álmatag férjével, hogy átmegy.
Ő nem tudott a múltkor lépcsőházas akciójáról, de megint megállította.
– Liza! Ez a nő ezt választotta. Ha annyira nem bírná, elmenne – mondta idegesen. – Az emberek nem akarják, hogy bántsák őket, csak vannak olyan nők, akik elviselik.
Ledermedt. Miket beszél élete párja? Semmit nem tud a nőkről, a kiszolgáltatottságról és a tehetetlenségről, ebben biztos volt.
– El ne kezdd, mert kiábrándulok belőled! – mordult rá fenyegetően. – Azt is nehezen viselem, hogy nem teszel semmit, de ha még ideológiát is gyártasz hozzá, én bíz’isten, világgá megyek.
– Mit vársz tőlem, asszony? – hördült fel a férfi. – Menjek oda és üvöltözzek? Tudod, hogy hányan meg hányan élnek így Magyarországon?
– Nem tudom, sokan. De az egész országot nem hallom! Én csak itt akarok segíteni, nem az egész nyomorult országban.
Hangja erős és éles volt. Érezni lehetett, hogy most nem lehet megállítani pár egyszerű mondattal.
A köd, az apja a nagykéssel, a sírás, mind-mind kihozta belőle a mélyre ásott fájdalmat és reszketést. Ahogy szaladtak a sárban, ahogy bizsergett a lába a félelemtől…Szinte hallotta a levelek hangját, amin megcsúszott a lába, miközben anyja rángatta a bátyját.
– Te nem érted meg, hogy akár rosszabb is lehet, ha beleavatkozol?
Már megtettem, mondta magában. Ugyan mi lehetne rosszabb annál, hogy újra megütnek? Sokadszorra csattan rajtad az ütés, miközben a gyerekeid sírnak a másik szobában. Vagy éppen az egyik bepisil, amikor apja dühöngő arcát látja.
– Hívom a rendőröket! – mondta nagy sokára, miközben már hallotta, hogy Ági sikít. – Ezt akartad? – rivallt rá a férjére. – Most jó? Most, hogy nem segítettünk? Ott a két gyerek, te szentséges szűzanyám!
Azzal felkapta a telefont és hívta a központot. Ott kapcsolták, majd várakoztatták, majd kapcsolták végre. Alig tudott levegőt venni a hadarástól, de elmondott mindent. Egy nő hallgatta végig, és azt mondta, kiküld egy járőrt. Tíz perc és ott van, ígérte.
Tíz perc! Mi történhet ennyi idő alatt, kiáltotta Liza, de a telefonnál ülő megkérte, hogy ne üvöltsön, hanem próbáljon meg türelemmel lenni. Sok családi csetepatét látott már, és mire kiértek a rendőrök, szent volt a béke. Nem rohanhatnak ki minden családi veszekedéshez, mert annyi rendőr a világon nincs. Van fontossági sorrend, tette hozzá, és bontotta a vonalat.
Liza nem lett nyugodtabb, de legalább tett valamit, gondolta idegesen. Azt tette, amit megígért Jánosnak, akit nem tartott vissza semmi attól, hogy továbbra is verje a feleségét. Ahogy letette a telefont, csend lett. Egyetlen puffanás, vagy hangos szó nem hangzott el, csak a csend verte a falat, és ez rosszabb volt, mint az ordítozás. A kislány se sírt. Liza férje elkomorodva bámult maga elé.
Hirtelen mintha megértette volna, hogy a csend rossz. Az órájára pillantott, de nem mozdult.
– Úristen! Mi történhetett? – kérdezte az asszony. –Vagy lecsillapodott?
– Talán, de nem hiszem. Várjunk!
Jó negyedórányi döbbenet után megjelentek a rendőrök. Hogy ki engedte be őket, nem tudták, de erőteljes kopogásukra nehezen nyitott ajtót a szomszéd.
Liza ujjnyira kitárta a bejárati ajtajukat, de kilesni nem mert.
A rendőrök színtelen hangon közölték, hogy bejelentést kaptak, amit ki akarnak vizsgálni.
János elmosolyodott. Olyan cinkos ravaszsággal, ahogy egy férfi tud a másikra, akitől rokonszenvet remél.
– Semmi gond nincs, biztos úr! Veszekedtünk, de tudja, hogy van ez! Talán a falak vékonyak, és valakit nagyon zavart. Ígérem, legközelebb nem lesz ilyen.
A magasabbik az arcába bámult, és látta, hogy átnéz a válla felett egyenesen Lizáék ajtajára.
– Veszekedtek? Értem. Kérem, hívja ide a feleségét, vele is beszélni akarunk!
János enyhén elsápadt.
– A nejem nincs itthon, elment az egyik barátnőjéhez! Tudja, hogy elpanaszolja neki, hogy milyenek a férfiak! Így szokták a nők, aztán minden megy a maga útján.
Az alacsonyabb nem szólt egy szót sem, de finoman meglökte a férfi mögött az ajtót. Az lassan kitárult. Liza nem láthatott be, de megsejtette, hogy nagy a baj. Nem bírta tovább, odalépett a rendőrökhöz.
– Menjenek be, mire várnak! – rivallt rájuk. – Ági nem ment sehová, ebben biztos vagyok.
A két férfi összenézett, és a magasabbik, a bajuszos, félretolta Jánost. A folyosó végén ott feküdt a kockás kövön Ági. A másik a mentőket hívta.
Liza Jánosra meredt.
– Bántottad, te szemét! – kiáltotta. – Nem először! De ezt nem úszod meg!
Azzal berohant a lakásba anélkül, hogy a két rendőr megállíthatta volna. A fiatalasszony vérző fejjel hevert a padlón, még lélegzett. Liza szétnézett, de a gyerekek nem voltak a közelben. A kis szoba sarkában ültek összebújva, szótlanul. Egyikük se sírt, csak üres arccal bámultak az asszonyra, aki leguggolt hozzájuk.
– Nincs semmi baj! – nézett rájuk könnyeivel küszködve. Hazudott, ahogy neki hazudtak egykoron.
Vége
Kép forrása: Pinterest
