Nővé válni… Mikor és hogyan?

A mai felfordult, kicsavarodott világunkban érdekesen állunk ehhez a kérdéshez. Tele vagyunk felvilágosító könyvekkel, anyagokkal, az internet is százfelől bombáz bennünket, nőket, anyákat. Millió ötletet ad arra, hogyan tanítsuk meg lányainkat a női szerepben érvényesülni, vagy hogyan is bontakozzunk ki a nőként.

Valahogy mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt most sokkal jobban csinálnánk, vagy, hogy eredményesebb lenne, mert bár sok a segítség, az érzelmi megközelítés nem sokat változott az évtizedek során.

 
 

Vajon van-e olyan emlékünk, amikor először nőnek hittük magunkat?
Melyik életkorban volt? Egészen kislányként? Tipegtünk anyukánk cipőjében úgy, hogy tapsikoltunk az örömtől? Kislánynak öltöztettek bennünket attól fogva, hogy látszottak rajtunk a külső jegyek?

Arra emlékszem, hogy soha nem lehetett hosszú hajam. Anyukámnak sem volt. Félévente elvitt a fodrászhoz, Jolihoz, aki az egyetlen fodrász volt a faluban. Bementünk a szegényes kis szalonba, amit akkor csodavilágnak láttam. Nézegettem a piros műbőr foteleket, a hatalmas tükröket, a furcsa burák alatt száradó néniket, akik lelkesen csevegtek. Mire annak érzése, hogy valami különleges helyen vagyok – hiszen a dauervíz illata betöltött mindent -, anyukám lenyomott a székre, s jött Joli, akinek csak egyetlen szót mondott instrukcióként: fiúsra. Ez azt jelentette, hogy nagyon rövidre kellett vágnia. Aztán még oldalra is fésülte, kicsit le is nyomkodta, hogy még jobban lapuljon a fejemre. Ahogy készen lettem, felvettem a vastag keretes barna szemüvegemet, s vége is volt a varázslatnak. Menni kellett, huss nőiesség…
Mégis szerettem oda járni.

Hogy miért nem tiltakoztam, amikor már nagyobb lettem? Erre ma is nehezen tudok válaszolni. Nehéz ezt megmagyarázni úgy, hogy a 21. században mindent elérhet egy gyerek hisztivel és sikítozással. Én akkor nem gondoltam ellenkezésre. Véleményem is csak jóval később lett. Akkor természetes volt, hogy amit a szüleim tesznek, mondanak, az úgy van jól. Fel sem merült bennem, hogy ez másképp is lehetne. Hosszú éveknek kellett eltelni, mire rájöttem, kimondhatom, amit gondolok, s talán nem származik belőle hátrányom.

Ma nehezen elképzelhető a valamikori hozzáállás. Nem mondom, hogy az jó volt, vagy helyes volt mindenkor, mert nem volt az. De a szüleink még mertek felelősséget vállalni döntéseikért. Mertek ellentmondani a gyerekeiknek. Volt bátorságuk nem kikérni a gyerekük véleményét, mert szentül hitték, hogy a felnőttnek több a tapasztalata, több a rálátása a világra és nem tesznek rosszat azzal, ha toporzékoló gyereküket leszerelik. A konfliktust felvállalták, mert a helyes viselkedés tanulható, ha megtanítják

Ha kisgyerekként anyukámra gondolok, akkor most az villan eszembe, hogy ő sem volt nőies, csak ritkán. Nadrágban járt, nem csinosan, hiszen az otthoni munkákhoz nem lett volna praktikus. Rövid volt a haja, mert az könnyen kezelhető volt, így persze az enyém is, hiszen nem kellett fonogatni vagy szalagokat tenni bele. A hiúságot fél kézzel lenyomta a praktikum.

Otthon soha nem került szóba, hogy ki milyen nőies, vagy, hogy ki a férfi, ki a nő. Egyenrangúság volt, de ez csak a tehervállalásban mutatkozott meg. Ha valaki a környezetünkben csinosabb volt a megszokottnál, inkább negatív jelzőkkel illették. Rásütötték, hogy kelleti magát, ahelyett, hogy dolgozna tisztességgel. Nőnek lenni nem volt különösebb erény régebben…

Sokan azt vallják, nőnek születni kell. Mintha befolyásolni tudnánk… A történelem során legyen az bárhol a világon, alig fordult elő, hogy a lánygyermeknek örültek. A lány mindig is nyűg volt, férjhez kellett adni, hozományt kellett neki biztosítani. Az arisztokrata családokban nagy előnyt jelentett egy jó házasság, amit a lánygyermek kellő férjfogásával értek el. Különösen nagy probléma volt, ha az elsőszülött lány lett, mert nem lehetett tudni, hogy a feleség képes-e egyáltalán fiúgyermeket világra hozni. Falun ezt egyszerűen úgy intézték el, hogy

gyereknek csak a fiút nevezték, egyszerűen a létezését már ez a megnevezés is igazolta, a lány, az meg csak lány volt.

Amikor már a fiúk iránt kezdtem érdeklődni, nem vették jó néven a szüleim. Sorra kaptam a gúnyos megjegyzéseket, és nem kímélték a külsőmet sem. Ma talán elképzelhetetlen, hogy a szülők fennhangon becsméreljék saját gyermeküket, akár mások előtt is. Úgy hiszem, sokan tudnának erről mesélni nem kis keserűsséggel. Nem volt cél, hogy önbizalmat adjanak.

A lánynak nem boldogulnia kell az életben, nem megvalósítania a vágyait, terveit, hanem jó feleségnek kell lennie, és jó anyának.

Ezt sulykolták belénk. A jó feleség természetesen a mindent eltűrő, nagyon dolgos, nagyon teherbíró és alázatos feleséget volt hivatott jelenteni.

Ez az óriási testkultusz, amiben most élünk, hírből sem volt ismeretes. Nem akartuk folyton magunkat mutogatni, valahogy erre nem volt szükség. A testiség természetesen mindig is jelen volt az életünkben, de sokkal elnyomottabb formában. Olyanfajta szeméremre, és álszeméremre próbáltak nevelni, amelyről ma is nehéz beszélni. Egyetlen egy hatalmas félelme volt a szülőknek a lánygyermekkel kapcsolatban: hogy idejekorán úgy marad, azaz megesik. Ennél nagyobb gyalázat nem létezett. Nővé nevelésem eme lépcsőjére emlékszem talán legjobban, mert a fenyegetés mindennapos volt mihelyt túlestem az első menzeszen. A fenyegetés pedig pontos, tömör és határozott volt:

ha terhes maradsz, kitagadunk, ide nem jöhetsz haza.

Mindezek után a szexuális életre való nevelésről kár egy szót is ejteni, hiszen még véletlenül sem volt szó róla, így sokan a barátnőim és jómagam is azt hittük hosszú ideig, hogy a csókolózás is veszélyes.

A mai világban is nagyon kevesen merik felvállalni a beszélgetést gyermekeikkel a szexről. A legtöbb nő a menzeszt még elmagyarázza, de legyen bármilyen modernnek vagy haladónak számító ez a század, a nők nagy része ma sem mer a testiségről beszélni. Legfőképp azért, mert nem tudja, mit is mondjon. Hogyan lehetne elmondani a somolygó gyerekünknek, hogy a szex nem csak a tinik között létezik, nem csak szép emberek csinálják, mint a filmeken.

Hogyan lehet azt elmesélni, hogy az orgazmus nem egy elvont dolog, s átélése csodálatos pillanatokat okoz?

Hány nő mer ma, amikor tele vagyunk ezerféle szexuális csábítással a világban erről nyíltan beszélni?

Nem tanítottak meg bennünket erre. Nem tanítottak meg szeretni sem igazán. Arra sem, hogy a testünk is értékes, és nem csak a lelkünk. Hogy a testünkkel sem szabad hányavetien bánni, s itt most nem az edzésekre vagy az étkezésre gondolok. Arra, hogy nők vagyunk, ápoltak, csinosak, intelligensek. Nem adhatjuk oda magunkat fűnek-fának egy kis szeretetmorzsáért.  Arra, hogy csodálatos lenne, ha értékelni tudnánk magunkat anélkül, hogy csak a külsőnkkel próbálnánk figyelmet kicsikarni. Arra, hogy nőnek lenni nagyszerű érzés, de csak akkor, ha ezt el is hisszük.

Ha már nem sok segítséget kaptunk az életünk folyamán ahhoz, hogy értékeljük a bennünk rejlő nőt, akkor itt az ideje, hogy most keressük meg. Álljunk a tükör elé és vegyük észre, hogy mi szép vagy különleges rajtunk, s ne mérjük magunkat soha egyetlen magazin címlapjához. Abban munka van, de nem azé, aki rajta van. A mi tükörképünk viszont lehet a mi munkánk! Mert a csillogó szemünk, a mosolyunk, az apró ráncaink, a hurkáink is mind mi vagyunk.

És  te vagy az a nő, akinek kutya kötelessége szeretnie önmagát, hogy ezt át tudja majd adni a gyerekeinek!

 

fotó: Pinterest

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here