Olyan világban élünk, ahol a gyerekek úgy akarjuk megvédeni mindentől, hogy nem neveljük életrevalóságra, hanem szolgáikká válunk. Mindezt szimplán szeretetnek hívjuk.
Olyan világ a miénk, ahol a tőlünk eltérő véleményért megalázzuk a másikat, földbe döngöljük, és megszakítjuk vele a kapcsolatot. Képtelenné váltunk kompromisszumokra, mert azokat gyengeségnek véljük.
Olyan világ ez a mostani, ahol értékesebb és fontosabb egy macska vagy kutya elpusztulása, mint egy emberé. Ha valaki ezt szóvá teszi, mocsok áradat zúdul rá, miközben hagyjuk, hogy az utcán összerogyva feküdjön valaki. Tovább megyünk, hisz majd csak jön egy jó ember, mi sietünk. Netán készítünk egy képet, hogy újdonságként beszámoljunk valami érdekesről a barátainknak.
Olyan világban élünk, ahol szánalmasnak tartjuk, ha valaki jó vagy becsületes, és a háta mögött kigúnyoljuk. Úgy tarjuk, a szabályok betartása nem kötelező, és ha valaki megteszi, az ostoba és gyáva.
Olyan világot tapasztalunk mostanában, amelyben ácsingózunk a szeretet után, de nem vagyunk hajlandó tenni érte. Elvárjuk, hogy szeressenek bennünket önzetlenül, de mi nem nyújtunk cserébe semmit. Sőt szaladunk egyik kapcsolatból a másikba, mert az eltakarja a kétségbeesésünket.
Olyan világ a mostani, amelyben a szerelem kiveszőben van, és bár gondolunk rá, egyre kevésbé tudjuk megérteni, elfogadni. Átadni magunkat nem merjük, annyira félünk a fájdalomtól. Inkább elzárjuk szívünket, a fal mögött maradhat rideg és kemény, de nem repedezik.
Olyan világ ez, ahol bántani mindenkit lehet és szabad, mert ez erősít meg bennünket, nem beszélve arról, hogy frusztráltságunkat is levezeti. Elbújunk és úgy szórjuk a szennyet. Mindenki okos, a véleményét hangoztatja, pedig még helyesen leírni se tudja.
Olyan világban élünk, ahol igénytelennek lenni trendi, értsd beszéd, viselkedés, öltözködés. Ha valaki szóvá teszi, hogy vannak helyesírási gondjaink, vagy nem tudjuk magunkat épkézláb módon kifejezni, akkor legszívesebben kést rántanánk.
Olyan korban élünk, ahol annyira unatkozunk, hogy csak a közösségi oldalakat böngészve érezzük, hogy vagyunk. Kitárulkozunk, tanácsokat osztunk, és előbb hiszünk tini influencereknek, mint azoknak, akik már letettek valamit az asztalra. Legyen szó szülésről, kapcsolatok ápolásáról vagy főzésről. Bármiről.
Oly korban élünk, ahol az utak életveszélyesek, mert az emberek az autóban nem érzik a veszélyt, és biztosak benne, hogy törhetetlen. Ehelyett szitkozódnak, és simán elgázolnak bárkit a zebrán, az út szélén vagy bárhol, mert a telefonjaikat böngészik.
Olyan korban éljük napjainkat, ahol a telefon fontosabb, mint az élet, hiszen a kocsiban ülve csetelünk, videókat nézünk, posztolunk és élőzünk. Hogy ez mások számára hogyan hat, nem törődünk vele. Úgy vezetünk, mintha nem egy életünk lenne.
Oly korban élünk, ahol az öregedő férfiak, nők, fiatalok társak után vágyakoznak, és annyira rettegnek az időskortól, hogy a fiatalság takarójába burkolóznak, nehogy meg kelljen érteniük, hogy testük és lelkük sajnos egyszer kifakul és elmúlik, tehetnek ellene bármit. Kivéve, ha korán meghalnak.
Olyan kor a miénk, amelyben a kedvességet gyengeségnek hívják, a flegmaságot és a bunkóságot védekezésnek. Nem tisztelünk se istent, se embert, de ez csak akkor zavar minket, ha mi tapasztalunk ilyen érzéseket mások felől.
Oly korban élünk, ahol a NEM-et sértésnek éljük meg. Feldolgozni nem akarjuk, csak megbosszulni. Ezért, ha valaki visszautasít bennünket, semmi mást nem teszünk, csak sározunk.
Olyan században élünk, ahol nem hatódunk meg már semmin. Jobban sírunk egy kismacska halála okán, mint a nagyszüleink miatt, akiket évek óta elhanyagoltunk.
Olyan világ ez, ahol a látszat a legfontosabb, és pár jó képért eladjuk a lelkünket. Hazudunk a családunkról, a külsőnkről, a gondolatainkról, és mindenről, csakhogy pillanatnyi elismerést csikarjunk ki a környezetünkből.
Oly korban telnek napjaink, amikor a telefon fontosabb, mint bármi. Feladjuk érte a kapcsolatainkat, egyre ritkábban barátkozunk, nem áldozunk időnkből senkire, mondván, dolgunk van. Pedig csak magányosak és üresek vagyunk, de mosolygunk, és azt próbáljuk közvetíteni, hogy minden, de minden rendben van.
Oly korban élünk, amikor öregedni bűn, hazudni és dicsekedni érdem. Klasszikus értékrendet vallani szánandó, köszönni nevetséges, másokat meghallgatni luxus, panaszkodni, pletykálni viszont mindennapos dolog.
A sor hosszú…
Nekünk ez jutott. Így múlik az életünk, és sokszor nem tudjuk vagy hisszük, hogy lehetne más. Mintha nem rajtunk múlna. Pedig a legtöbb történés belőlünk fakad, hiába hárítjuk másokra bűneinket vagy aljasságunkat.
Nem könnyű embernek maradni a 21. században. Jó embernek semmiképp.
Kép forrása: Pinterest
