Mindannyian arra vágyunk már egészen kiskorunktól kezdve, hogy ne legyünk egyedül. Keressük mások társaságát, és ha kell, megalkuszunk különböző kapcsolatokba merülve vagy barátságokat építgetve, pedig érezzük, ha nem működnek jól.
A legtöbb ember számára az egyik legfélelmetesebb dolog egyedül lenni. Pontosabban magányosan tenni-venni a világban. Akik élvezik az efféle szabadságot, bizonyára nem szenvednek annyira, de azt azért elismeri mindenki, hogy időnként mégse tökéletes érzés, ha egyedül élünk, függetlenség ide vagy oda. A magány együtt jár a csalódással és a szomorúsággal, nem beszélve arról, hogy feleslegesnek érezzük magunkat. Sokáig ez fel se tűnik, főleg életünk aktív éveiben, leszámítva, ha olyan párkapcsolatban vagyunk, ahol a társunk szinte láthatatlan. Vagy mi válunk számára azzá. Sokan szenvednek ilyen-olyan okok miatt egy házasságban, de az egyik legfájóbb, amikor a másik fél, akit szeretünk vagy szerettünk, elhanyagol bennünket. Miért és hogyan következik be, kérdezzük joggal, hiszen éveken át fontosak voltunk neki.
A ma embere nehezen akar vagy képes kötődni és megmaradni egy adott helyzetben sokáig. Már nem arra készül, hogy a holtomiglan-holtodiglan valóban azt jelentse, amit a szavak sugallnak. Természetesen a szavak nem mindenhatóak, mert sokan maradnak benne a házasságban úgy, hogy közömbösek a másik iránt, netán kényelmesek, nem beszélve a szokásos okokról, mint a pénz, ház és nem utolsósorban a gyerekek.
Lehet úgy élni éveken át, hogy szinte észre se vesszük a másikat. Ehetünk közös asztalnál, alhatunk egy ágyban, de tekintetünk és szavaink már nem adnak semmit, sőt. Még el is lehet kerülni párunkat azzal a fals indokkal, hogy sok a munkánk, építjük a karrierünket, vagy lefoglal bennünket a háztartás, a gyereknevelés, és hetek, hónapok múlnak el úgy, hogy érdemben nem beszélünk házastársunkkal.
Ha elgondolkodunk ezen, talán felötlik bennünk, hogy ezer éve nem kérdeztük meg mi sem, hogy van, ahogy ő se tette, nem érdeklődünk álmairól, terveiről, csak vagyunk, élünk csendesen. A párkapcsolati magány nem mindig hangos és békétlen, gyakran szürke és észrevétlen. Idővel nem kapunk és nem mondunk dicsérő vagy biztató szavakat, nem faggatjuk a másikat, vagy ha igen, fél szemmel és füllel a tévét nézzük vagy a telefont nyomkodjuk. Látványossá akkor válik, ha a család minden tagja odahaza van, de senki nem beszélget a másikkal. Egyre ritkább a közös ebéd, kirándulás, színház, bármi, ami élményeket adna. Az emberek jó része hamar elveszíti az érdeklődését azzal a féllel szemben, aki mellette van, akit megszokott. Sokszor az időhiány is közrejátszik, bár jól tudjuk, hogy tényleg arra van időnk, amire akarjuk. Így nem csoda, ha előbb-utóbb egymásra nem lesz, mert elengedjük a másik kezét.
Úgy élni egy házasságban vagy kapcsolatban, hogy nincs benne örömünk, egyenlő a közönnyel. A kezdetek kezdetén még azt fogadtuk a másiknak, hogy törődünk vele, meghallgatjuk. Vagy nem is kellett fogadni, mert természetes volt. Ahogy azonban múlt az idő, ráuntunk a másikra. Válni viszont nem akarunk. Miért tennénk? Csak a macera jár vele, különben se utáljuk a másikat, néhanapján még jó is együtt, ám ez egyre ritkább. De talán mással se lenne jobb, elvégre nagy bajunk tulajdonképpen nincs.
Így lassan meggyőzve magunkat, sokszor előfordul, hogy önkéntes magányba száműzzük a lelkünk. Törődünk a gyerekekkel, szüleinkkel, dolgozunk, otthonunkat se hanyagoljuk el, sőt futni vagy edzeni járunk, esetleg nyelvet tanulunk, csak arra az emberre nem marad időnk, aki valaha a világot jelentette a számunkra. Vagy épp neki fárasztó már a velünk való időtöltés, mert nem vagyunk elég érdekesek.
Hosszú időn át el lehet evickélni így a mindennapokban, sőt panaszkodni se panaszkodunk nagyon, de a szívünk mélyén érezzük, hogy egyedül maradtunk. Bárhová mennénk, a másiknak nincs kedve, nem ér rá vagy fáradt. Velünk lenni fáradt, mert máshoz nem mindig.
Vajon meddig tartható ez az állapot? Egyesek sokáig bírják, legfeljebb barátokkal vigasztalódnak, de eljöhet az a pillanat is, amikor már ez se elég. Ekkor viszont borul a bili…
A házasság erős kötelék, ha a benne élők tesznek érte. Ha nem hagyják, hogy elszürküljön. Ez viszont kemény munka, mindennapos akarat és igyekezet kell hozzá. A 21. század embere sajnálatos módon ezt nem díjazza különösképpen. Kivételek persze mindig akadnak. Szerencsére.
