Sára
Belementem, de nem kellett volna. Belementem, mert egy ökör vagyok. Miből gondoltam, hogy ennyire modern gondolkodású vagyok? Egyáltalán mi a fenére számítottam? Ki az a pusztítóan ostoba feleség, aki nem küldi el a férjét melegebb éghajlatra, miután az elkéri magát egy randira? Mi vagyok én? Az anyja? Még jó, hogy nem csomagoltam neki szendvicset és üdítőt a hosszú útra. Mi a jó ég ütött belém, hogy ennyire jó fej akartam lenni? Hát nem az a normális, ha egy nő ilyenkor a férje fejéhez vágja a vasalót, vagy ráborítja az asztalt? Ehelyett én, a feleségek gyöngye, úgy tettem, mintha meg se érintett volna a dolog és még egy kék inget is kivasaltam, mert Robi épp azt akarta felvenni.
Figyeltem, hogy mennyire ideges, tesz-vesz a lakásban indulás előtt, de esküszöm valahogy, kiléptem a feleség szerepkörből és idegenként tudtam szemlélni őt.
– Biztos, hogy nem bánod? – kérdezte a legvégén. – Nem lesz cirkusz, szemrehányás, ha hazaérek?
– Mondtam, hogy nem. Mit vársz tőlem? Írásba is adjam? – csattantam fel, miután felöltöztem, hogy elvigyem a nagyobbik lányunkat az egyik barátnőjéhez, ahol pizsamaparti lesz.
– Tudod, hogy te vagy a legérdekesebb nő, akivel valaha találkoztam? – kérdezte a férjem, és bár hízelgésnek szánta, legszívesebben megütöttem volna.
Tombolt bennem a harag, a félelem, a kétségbeesés, de kifelé semmit nem mutattam. Megtanultam ezer éve a leckét: a nőnek tűrnie kell, ha nem, akkor sem lesz jobb neki. Azonnal működésbe léptek a régi sémák: nem álltam ki magamért, ahogy máskor sem. Menten végigfutott az agyamban az összes lehetőség, amellyel az est végződhet:
- Robi el lesz varázsolva, mert egy huszonkét éves test rámászik, köré tekeredik és pókkarjaival befonja, elzárva a menekülés útját.
- Robi el lesz varázsolva, mert amellett, hogy bombázó a lány, még okos is, és tudja, hogyan kell egy férfinak tenni a szépet.
- Robi el lesz varázsolva, mert az egész helyzet új lesz neki, minden érte történik majd, és ki tudna ellenállni a leplezetlen imádatnak?
- Nem lesz elbűvölve, mert Lilla ostoba, unalmas, és mondjuk büdös a szája.
- Nem lesz elbűvölve, mert esze ágában sincs kockáztatni a házasságát.
- Összejön vele, de hazudni fog.
- Összejön vele, és igazat mond.
- Rájön, hogy az eddigi élete siralmas volt.
- Rájön, hogy a házassága maga a csoda, és az együtt töltött éveket semmi nem tudja felülírni nála.
Olyan higgadt és mosolygós voltam az utolsó pillanatig, mint még soha. Bízom benne, hogy nem estem túlzásba.
Ahogy Robi kitette a lábát, azonnal felhívtam Beát. Az ablakból figyeltem, ahogy a férjem határozott mozdulattal kinyitja a Volvo ajtaját, beszáll, nem veszi elő a telefonját. Tudta, hogy nézem, efelől nincs kétségem. Hogy miért nem vette elő, nem tudom, talán, mert nincs mit írnia a lánynak, aki egy kígyó, vagy nem akarta előttem. Próbálom nem felturbózni magam, mert attól, hogy egy fiatal lány levakarhatatlan, még nem jelenti, hogy főnyeremény. Mondanám, hogy én az vagyok, meg már meg is nyert, de olyan vagyok, mint az Oscar szobrocska. Jó, ha van, sőt mit több, dicsőség is, de azért ugyanúgy porosodik a polcon, mint az ezerforintos piaci porcelánkutya, amelynek eddig nem tört le a farka, pedig már kétszer is leesett.
Bea, ahogy végighallgat, visítva röhög, és azt mondja, engem múzeumba kellene mutogatni. Kéri, hogy csináltassak egy táblát hülye vagyok felirattal, és sétáljak körbe a városban, hadd tudja mindenki. Aztán tüzetesen érdeklődik afelől, hogy otthon vannak-e nálam. Próbálom leállítani, de vérszemet kap. Mondja, csak mondja, és nem zavarja, hogy már sírok. Nem látja, de nem is látná, még ha személyesen beszélgetnénk, akkor sem. Mindig ez a hülye befelé játék megy nálam. Hadd ámuljon a külvilág, hogy én mennyire erős vagyok! Mintha a külvilágot érdekelné, és nem szarná le, hogy én mit érzek!
A szóáradat végén megkérdi, mire számítok? Mit akarok én ezzel a helyzettel demonstrálni? Kinek akarok bizonyítani? Próbálom elmagyarázni neki, hogy mi motivált, de nem tudom. Saját magamat szorítottam sarokba. Vajon mi motiválhatott volna? Talán az, hogy Robi nem akarta megbántani Lillát? Vagy, hogy nem tudta lerázni? Kit érdekel? Most épp felé tart és ki tudja, őt mi motiválja ebben a pillanatban.
– Hol lesznek? – kérdi Bea miután kiadta magából a haragját.
– Nem messze, tudod, van az a kis kávézó a Kisfaludy utcában, az, ahol egyszer azt a nagyon finom képviselőfánkot ettük.
– Az a cuki, romantikus hely, amit most újítottak fel? – kérdez vissza.
– Azt hiszem, nem tudom, mostanában nem jutottam el ilyen helyre.
– Istenem…Hol élsz te? Nem lehet, hogy egy kicsit kivontad magad a világból? Hónapok óta nem beszéltünk rendesen, mert te sose érsz rá.
– Dolgozom, két gyerekem van, vezetem a háztartást… És képzeld, van egy férjem is…– mondom undokul, mert már haragszom rá. Nagyon.
– Nem sokáig, ha ilyen ostobán viselkedsz – jegyzi meg, mire majd felrobbanok a méregtől. Már bánom, hogy kiadtam magam és Robit is. Majd megoldódott volna minden magától, minek jártattam a szám.
– Tudod mit, odamegyek! – mondja hosszú másodpercek múlva. – Meglesem őket és beszámolok, ha akarod.
Nem is tudom, ujjongjak-e vagy megijedjek. Zakatol a szívem, megizzadok. Érzem a csípős szagot, ami csak akkor jelentkezik a hónaljamban, ha feszült vagyok. A dezodorgyártók meg dögöljenek meg!
– Menj! – nyögöm ki. – De észre ne vegyenek, mert nincs szánalmasabb, mint lebukni.
– Okés. Bízz bennem! Egy kérdésem azért lenne: az igazat akarod hallani vagy az igazat? Magyarán, elbírod majd, bármit is mondok?
Hallgatok. Honnan tudjam? Ki tudhatná ezt előre?
– Nem hazudhatsz! Ez a feltételem!
– Na, végre, Sára, most a régi vagy! Azonnal hívlak, ha Robi elköszön tőle.
– De egy percet se várj, hogy legyen időm felkészülni, mielőtt hazaér.
– Áll az alku! – És leteszi a kagylót.
Kép forrása: Pinterest
