Sosem lett teljesen ép a lábacskája: amint megpróbált farokcsóválva felé futni, Borzi valahogy mindig kicsit jobbra húzott. Aztán lehet, hogy nem a lábával, hanem az agyával vagy a látásával volt gond, ami nem is lett volna csoda, hiszen…
“Hozd ide, Borzi, hozd ide!” – kiáltotta a kutyának, kizökkentve saját magát a régi rossz emlékekből. Azért adta neki a Borzi nevet, mert borzalmasan megszerette ezt a kis hálás, mentett jószágot. A faterja szerint viszont azért érdemelte ki ezt a nevet, mert borzalmasan nézett ki, még így, gyógyultan, egy évvel a befogadása után is. “Kislányom, te mindent szeretsz, amitől mások viszolyognak!” – mondogatta az öreg, de az a helyzet, hogy ő ezt mindig bóknak vette.
Jól esett most ez a kis futkározás a kertben. A tavaszi meleg napfény simogatása, a kutya felhőtlen öröme és a mozgás egészen felhangolta. Arra gondolt, milyen jó lenne tartósítani ezt a pár boldog percet. Elraktározni a kutya lihegését a fülében, a gyermekláncfű sárgáját a szemében, a fű puhaságát pedig az ujjaiban… Hogy aztán, később, amikor majd már megint a fővárosban lüktet az élete, amikor elhagyja a ma még ismeretlen pasija, és amikor kijön a következő, rettenetes villanyszámla, elő tudja venni ezeket a hálás, tiszta, rácsodálkozós perceket. Borzinak sikerült: ez az állat sosem felejti el, min ment keresztül – öröme és hálája elvehetetlen…
Hirtelen Benji, a szomszédok aprócska kutyája szelte át a közös, gondosan nyírt kertet, és máris ott ugrándozott a lábánál. Felvette hát Borzit, és a kapu felé igyekezett. Belenézett a távolból odaintő szomszéd karikás szemeibe, és rámosolygott. Kívánt egy viszonzatlan “szép napot”, és visszament a laptopja elé. Jó volt egy pár percig azt hinni, hogy majd minden másként lesz…
