– Jaj, nem olyan! – kacagott hangosan Marcsi. – Nem az öregek otthonában jártam, hanem egy múzeumban. Csak jó volt ezt kimondani.
– Az nem lehet, hogy ilyen helyeken ismerkedsz! – kiáltott Petra. – Ki jár ezekre? A nagyanyám is elkerülné, nemhogy én…
Marcsi felsóhajtott. Igaz, hogy még nem volt vénasszony, de már fiatal sem. Ránc nem tarkította még a szeme tájékát, azt megúszta, de a szája mellett már volt két mélyebb és arcbőre se feszült úgy, mint a boldog békeidőkben. Vajon hová lett a simaság és a ragyogás, kérdezte magától rosszabb pillanataiban, de aztán elhessegette a hiábavaló önsanyargatást.
Amikor megtudta, hogy nyílt a belvárosban egy igazi retró múzeum, semmiképp sem akarta kihagyni. Mindig is különös vonzalmat érzett a régi dolgok iránt iránt. Szerette a rozsdamarta kapukat, kilincseket, evőeszközöket és legfőképp az épületeket. Úgy volt, hogy aznap Petra is rá fog érni, de ember tervez, a gyereke pedig végez, így magára maradt. A langyos őszi napsütésben elmélázva lépett be az épületbe, ahol azonnal megpillantotta a piros, kakasos nyalókákat a pulton a pénztár mellett, és egyből összefutott a nyál a szájában. Amikor régen apja hozott neki a háromnapos távolléte után mindjárt kettőt, akkor úgy érezte, hogy a világ legfinomabb édessége jutott neki, ahogy apjához való szoros kötődése is. Azonnal átmelegítette az emlékezés, és mosolyognia kellett.
Ahogy haladt előre, és rá-rácsodálkozott a kiállított szobrokra, az autókra, az úttörő tízparancsolatra, megpillantotta azt az oldalkocsis motort, aminél szebbet csak filmen látott. Egy férfi kézzel-lábbal mesélt róla két kamasz gyerekének, és mindhárman nevettek. Olyan kedvesen és bensőségesen, hogy Marcsi szíve összeszorult. Ilyen volt az apja is régen, mielőtt inni kezdett. Ennyire lelkes és jókedvű. Aztán eltűnt a süllyesztőben, ahogy ő maga is, és egy roncs maradt utána, aki már csak aludt vagy ordítozott szidva keserű életét.
A férfi, akit megcsodált, egy bukósisakot erőltette kamasz fiára, igen jóképű volt. Hihetetlenül jóképű, szeme ragyogott, mintha ő is megfiatalodott volna, mialatt fényképezte a szelíd motorost. Csodálattal bámulta őket, nem mozdult, és az járt az eszében, milyen régen találkozott valakivel, aki ennyire tetszett volna neki. Eddig zárt szívvel járta a várost, szenvedélytelenül élte a mindennapokat azóta, hogy elvált. Ennek már nyolc éve volt. Azóta nem igazán keresett magának társat. Megégette magát, nem volt kedve újra tűzbe nyúlni, mert az egyszeri fájdalom sokkal mélyebb volt, mint azt gondolta volna évekkel ezelőtt. Egyszeri, ez nem volt jó szó a házasságára, mert nem egyszer történt meg, hanem hosszan, évekig élt megcsalva, megalázottan, meglapulva. Végtelen sok idő telt el addig, amíg összeszedte bátorságát, és el mert válni. Csak évekkel később jött rá, micsoda pusztításokat vitt benne végig a megalkuvás. Már azt sem tudta, ki ő igazán, lakik-e benne nő, aki vágyik a szerelemre, vagy hagynia kell aludnia a testét és vele együtt a lelkét. Nehezen ébredezett.
– Nem ül fel? – fordult felé váratlanul a férfi. Zavarba jött és elnevette magát.
– Dehogynem! – kiáltotta, bár kék ruhája nem illett a motorhoz, mégis felpattant.
– Látom, nem szokott motorozni! – mondta az idegen.
– Tényleg nem! A felszállás miatt gondolja? Egyszerűen nekem úgy kényelmes, hogy átemelem a lábam az ülésen.
– A bukót felteszi?
A jóképű fickó felé nyújtotta, a lánya elmosolyodott. Marcsi zavartan megrázta a fejét.
– Dehogy teszem! Tudja, a nők meg a hajuk!
A férfi elnevette magát.
– De jó lenne egy napszemüveg és egy sál! Úgy lefotóznám! – mondta lelkesen.
– Napszemüvegem van! – kiáltotta és gyorsan belekotort a táskájába.
Pár perc alatt elkészültek a képek, és Marcsi úgy érezte magát, mint egy sztár. Abban az egyszerű jelenetben, amelyben valaki figyelt rá, kedves volt vele, és meglátta benne a nőt. Mert meglátta, ebben biztos volt. A férfi tekintete elidőzött rajta, majd kedvesen odanyújtotta a telefonját.
– Jók lettek! – mondta.
Marcsi nem merte azt mondani, hogy reméli, pedig nagyon remélte. Az egész jelenetet ketten nézték végig. A férfi fia és a lánya, azzal könnyed bizonyossággal, amellyel csak a fiatalok rendelkeznek. Volt a levegőben valami, amiből lehet még akármi. Ahogy ellépett tőlük megköszönve a kedvességet, nem bírta levenni a szemét a férfiról. Ahogy fiával bánt, ahogy a lányára nézett… Jó apa lehet, mondta magának.
Amikor megállt a sok régi televízió előtt és bámulta az elfeledett műsorokat, felvillant előtte a Kapcsoltam, a Van benne valami, a Frakk, amit még a lányával nézett, és a Telesport, amit az apjával, észre se vette, hogy végig mosoly ül az arcán.
– Ugye, jó ezekben elmerülni? – kérdezte a férfi. – Sajnálom, hogy a gyerekeink kimaradnak ezekből az értékekből.
– Talán ők nem bánják! – felelte neki.
– Annyira azért nem, ahogy apa hiszi! – szólt közbe a lány. – De azért egy-két dologra még én is emlékszem, amit a mamánál láttam. Pl. a szódásszifonra meg csipketerítőkre.
– Na, látja! – mondta Marcsi. – Nem is vagyunk annyira öregek.
– Szeretnénk ezt hinni, nem? – nevetett a férfi. – Már bocsánat, mert maga nem öreg. A nők sose lesznek azok.
– Sose! – Marcsi maga sem tudta, miért helyeselt, talán megszokásból. Pedig mennyire mást gondolt, de megszokta, hogy a férfiak a bólogató kiskutyákat kedvelik az ő tapasztalata szerint. Ezért elpirult.
– Apa, ha nem haragszol, lelépünk! – lépett oda a fia. – Mondtam neked, hogy el kell mennem.
– Én ráérek! – kotyogott közbe a lány.
– Dehogy érsz rá, Ditke! – lökte meg a tesója. – Miért nekem kell emlékeztetnem téged mindenre?
A kamasz lány hirtelen kapcsolt.
– Tényleg! – kiáltott fel, és apjára mosolygott. – Akkor este otthon! Tudom, tíz előtt! – tette hozzá játékosan megfenyegetve őt.
Az apjuk megcsóválta a fejét.
– Ügyes, felettébb ügyes! – jegyezte meg, ahogy pillanatok alatt nyoma veszett. – Unták, és leléptek.
Marcsi hallgatott. Ezek a férfiak semmit sem vesznek észre, mormogta magában. Gyorsan megigazította a ruháját, és finoman beletúrt a hajába. Még soha nem találkozott olyan kamaszokkal, akik ennyire finoman terelgették apjukat. Vicces volt látni az igyekezetüket.
– Akkor mi megyünk tovább? – kérdezte izgatottan. – Nézzük meg a plakátokat is, azok is nagyon izgalmasak! – Azzal odalépett a Lindát ábrázoló felé, és kacsintott.
– Hú, de rossz film volt!– mondta a férfi. – Bár akkor nem láttuk annak.
– A Szomszédok se volt jobb, mégis odaszegezett bennünket a fotelba.
A férfi hosszan Marcsi arcába nézett és óvatosan, mintegy puhatolózva megkérdezte:
– Mondja, szereti a Bambit? Láttam a büfében! Megihatnánk egyet!
A nőnek tetszett az ötlet. És az még jobban tetszett neki, hogy Petra aznap nem ért rá. Hátha egy Bambi lesz a retró-szerelem itala, gondolta. De jó is lenne! Azzal elindult lefelé a lépcsőn, közben érezte, hogy a férfi keze finoman súrolja az övét.
Kép forrása: Pinterest
