– Ferre! Hol vagy?– Anya már megint sipákolt.
– Nehogy szólj neki!– suttogta Benjamin. Együtt lapítottunk a szüleink ágya alatt. Ott soha sem kerestek minket, mert nem gondolták, hogy ellenséges területen bujkálunk.
– Ferre! Benjamin! Azonnal gyertek ide!– hallottam, hogy csapkodni kezd.
– Mit csináltál már megint?– kérdeztem az öcsémtől– Mindig ketten kapunk!
– Nem bírtam ki– sóhajtott egy nagyot és elterült a padlón– Anyu omlóskekszet csinált. Csak egyet ettem belőle.
– Tudod, hogy megszámolja! Cukorbeteg vagy, nem szabad süteményt enned, rosszul leszel!
Benjamin beletúrt barna göndör hajába és megrázta a fejét, karamella színű szemeiben rosszaság csillant és rám nézett. Hat éves kisöcsém agya telis–tele volt világmegváltó ötletekkel és én követtem őt. Rengeteg balhét vittem már el helyette.
– Már félig úgyis megvakultam. Nem mindegy?– kérdezte és megvakarta a pocakját.
– Nem is vagy félig vak.
– Pedig Anyu azt mondta, hogyha továbbra is besütizek, akkor megvakulok. Ez is olyan, mint az ördög. Folyton mondja a nagyi, hogy eljön értem, ha rosszalkodom, de még nem láttam.
Benjaminnak sok elmélete volt a felnőttek gyermeknevelési taktikáiról. Hamar elkezdte szűrni a fenyegetéseiket. Azt mindig komolyan vette, ha pofonnal akarták büntetni, de a természetfeletti létformákban nem hitt. Az előbbi megjegyzéséből azt tudtam meg, hogy a vakságot is egy kitalált dolognak tartja, mivel még soha sem találkozott vele, ahogy az ördöggel sem.
– Na, gyere te sügér. Mutatok neked én ördögöt!
Kisegerekhez hasonló csendességgel osontunk végig a házon. Anyu a kertben keresett minket, ezért átmásztunk a drótkerítés alatt és szaladni kezdtünk. Meztelen talpunk tocsogott a vizes talajon. Nemsokára a patak partra értünk. Leültettem és bekentem sárral az arcát.
– Most indiánok vagyunk, akik beleolvadnak a növényzetbe. Gyere utánam!
– Hova megyünk?
– Az öreghez– mondtam gonoszan.
Manon az osztálytársnőm. A nagyapjával él. A szülei autóbalesetben haltak meg, az öreg az egyetlen rokona. Manon folyton kéken–lilán jön iskolába, mert ügyetlen. Csendes, de gyönyörű lány. Lágyszálú gesztenye barna haját pillangós csattal fogja el mézszínű szemei elől. Egy barátnőjének mesélte, hogy ő maga készítette. Egy őzgidára emlékeztet a tekintete, mint akit mindig üldöznek.
Egy székre állva teregetett, amikor odaértünk. Bár, rég elmúlt tíz, eléggé picike. Egy hatalmas lepedőt húzott ki a kosárból, ami véletlenül a saras földhöz ért, akkor lépett ki az öreg. Elvakart és heges pikkelysömörös bőrén néhány lilás pókcsípés éktelenkedett. Benjamin lélegzetvisszafojtva várta az eseményeket.
– Te ostoba kis ribanc!– ordította károgó és dohánytól bűzlő szájával– Azt hiszed, hogy a víz és az áram ingyen van? Királyok vagyunk, hogy újra mossunk valamit?
– Ne haragudj nagyapa– pityergett– Kimosom kézzel, ne haragudj.
– Ne nyivákolj!– felkapta a botját és hatalmasat ütött Manon kecses hátára– Mihaszna vagy, mint az apád! Itt hagyott téged, te átok!
– Látod az öreg tekintetét Benjamin?– kérdeztem kisöcsémtől, aki sírással küszködve gubbasztott mellettem.
– Hiszek az ördögben, Ferre– suttogta remegő gyermekhangon– Hiszek a vakságban is már. Én ugye nem vagyok ördög, amikor rossz vagyok?– sírni kezdett. Én átkaroltam a vállát, miközben hazamentünk…
