Egy sorozat türelmeseknek, vagy azoknak a nőknek, akik szeretik legeltetni a szemüket a képernyőn, és azoknak talán, akik hisznek abban, hogy a kor nem teszi őket láthatatlanná.
A történet középpontjában egy középkorú nő áll, akit a gyönyörű Rachel Weisz alakít. Élete már nem bonyolult, legalábbis nem tűnik annak, mert egyre kevésbé veszik észre a világban. Irodalmat tanít az egyetemen, de nézetei, gondolatai az évek alatt elavulttá váltak, a mostani fiatalok keveset tudnak a szerelemről és a finom rezdülésekről. Kissé értetlenkedve hallgatják… Lánya biszexuális, amire ő nagyon büszke. Sármos férjével rég nem élnek valódi házasságban, mert a férfi régen is és most is, tanítványaival vagy nála jóval fiatalabb nőkkel találkozgat. Karaktere kikacsint a szerepből, bevonja a nézőt, kifelé beszél, és kezdetben nem világos, mit is akar a világtól.
A Vladimir legérdekesebb rétege az idősebb nők láthatatlanságára épül, ugyanis egy ötven fölötti nő is vágyik még figyelemre, elismerésre, testiségre, de minden nap attól szenved, hogy ezt nem kaphatja meg. A társadalmat már nem érdekli, milyen gondolatai vannak. Ez a vonal nagyon erős és igazi. A sorozat nem meri kibontani, szokatlan jelenség ez még ma, inkább botránnyá fokozza.
Ebbe a közegbe érkezik egy fiatal tanár, akit az elképesztően jóképű, fiatal Leo Woodall alakít, akit az Egy napból is ismerhetnek a nézők. Az ő karaktere nem élő, nem tudjuk eldönteni, hogy mit akar, mire gondol, és vonzódik-e valójában idősebb kolléganőjéhez, vagy csak provokálja. Mindeközben tanúi lehetünk annak, hogy M., a professzor róla ábrándozik, és minden helyzetben elképzeli kettejüket.
A sorozat provokál, de nem reflektál eléggé. Néha zavarba ejt, de ez nem vezet sehová. Egyszerűen nehéz eldönteni, hogy elégedjünk meg az erotikus képzelgések sorával, vagy ítélkezzünk a professzor férje felett, vagy az ő magatartása miatt, vagy épp bólogassunk amiatt, hogy a bőrünkön érezzük, hogy már nem néznek ránk úgy, mint egykor.
Leo Woodall karizmája vitathatatlan, mert ösztönösen vonzó, mindemellett könnyed, lehengerlő, és mégse tudjuk biztosan, hogy akarnánk-e többet tőle, mint álmokat. Nem tudjuk róla, hogy jó fej-e, csak sodródik, és azon túl, hogy gyereke és felesége van, semmit nem ad ki magából. Súlytalan figura. Pedig a színész többre lenne képes, ez nyilvánvaló.
Két ember közötti feszültség tanúi lehetünk 8 részen át, de ez a feszültség nem vezet sehová. A férfi inkább szimbólum, mint a vágy tárgya. Az ő személye sokan dobott volna a sorozaton, ha némi határozottsággal is megspékelik, és nem döntenek úgy róla, hogy kissé puhánynak hagyják. A néző előbb szurkol a férjnek, akiben legalább van akarat és kíváncsiság, mint neki, aki gyakran csak szenveleg.
Rachel Weisz viszont erős női alakítást nyújt, érzékeny, őrült és szétszórt, mégis, ha egységben látja magát, elismeri, hogyha hibázik, képes zsarolni vagy épp hazudni, mert arra van szüksége. A történet szövése hullámzó, olykor elnagyoló, és talán az a legemberibb szála, amelyben a professzorasszony a saját lányával kapcsolatban sem tudja eldönteni, hogy jó anya legyen vagy épp zsarnok, aki képtelen elviselni, hogy gyereke felnőtt.
Nem tízpontos sorozat ez, de vannak jó pillanatai. Ha nem várunk sokat, ha nem akarjuk élve boncolni a múltat, akkor akár jól is szórakozhatunk.
Netflix: Vladimir (szinkronos)
Fotó: cottonbro studio: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/par-ules-itthon-otthon-4009402/
