A szenvedés nem gyengeség, különösen nem férfiaknál. Évszázadok terhe, a szavakba adott kemény parancsok súlya alatt ők azt tanulták, legyenek erősek, mert ha férfi vagy, nem sírsz, elviselsz mindent. Mintha az erő ott kezdődne, ahol a könny eltűnik, és a hallgatás válik igazi bátorsággá. A könnyek azonban megmutatják, hogy emberek vagyunk.
Szabad és kell sírni, mert akkor önmagunk lehetünk, maszkok nélkül és a világ ítélkezése nélkül. Egy férfi könnye olyan, mint a mélyről feltörő forrás, tiszta, őszinte és ritka. Aki látja, meglepődik, sokszor suttogja döbbenten, hogy nem is sejtette, hogy a sírónak vannak érzelmei. Nincs drámaibb látvány, mert abban a percben megpillanthatjuk az embert pőrén, kiszolgáltatottan, amihez valódi bátorság kell. A világ azt hiszi, gyenge, de téved. Akkor lesz igazi és érző lény. A könnyek nem elárulnak minket, legyen szó felnőttről, gyerekről, hanem megmutatják, hogy képesek vagyunk megtisztulásra, és hogy a világ a kudarcokkal lesz teljes.
Aki szenvedni tud, akinek fáj a szíve magáért és másokért, az tudja igazán átérezni mások fájdalmát. Aki képes sírni, az képes szeretni.
Az igazi tragédia az, amikor valaki nem sír soha. Ha a fájdalom bent marad, ha nem tör ki, akkor belülről emészti fel a lelket. A kimondatlan szavak, az érzelmek szétrágják a testet, betegségeket gerjesztenek, és mint a rozsda a vasat, lassan felzabálják az egész embert.
A szenvedés nem szégyen, nem lehet az, hiszen az igazi gyengeséget megmutatva leszünk emberek, mert nem tagadjuk el, hogy vannak rossz perceink, nehéz időszakaink. Ma még nehezebb nem jól lenni, mint valaha, mert a külvilág olyan felszínes, olyan semmitmondó, hogy a legkisebb szomorúságot sem bírja el. Előbb sírunk egy állatért, mint hozzátartozónkért. Jajgatunk a világon bármely tragédiáért, de ami a közelükben van, azon átnézünk. Nem látjuk, mert nem akarjuk látni az öregeket és betegeket, mert mi, az erősek és egészségesek soha nem fogunk a sorsukra jutni, gondoljuk egészen mélyen és rettegve, hogy nincs igazunk. Adakozunk, ha szükség van bármilyen felesleges dologra, de ha életmentésről vagy idősotthonról, sérült gyerekekről van szó, fintorgunk. Természetesen sokan gondolkodnak másként, őket nem szeretnénk minősíteni, mert szerencsére nem halt még ki az emberség…Csak épp eltűnőben van.
Mégis döbbenetes látni, hogy a kóbor kutyák több előnyt és védettséget élveznek az emberi szívekben, mint azok, akik már nem tudnak gondoskodni magukról, akik teste felmondta a szolgálatot és ápolásra szorulnak, nem beszélve a gyerekekről, akikről sokkal könnyebben mondunk le látszatmegoldásokat színlelve.
Igenis kell sírni és nevetni, ha ideje van. Így lesz belőlünk ember, a fiúból férfi, és nem kell minden kisfiúnak hős katonának lennie. (Katonadolog, mondjuk, ami elcsépelt és értelmetlen vígasz, annak, akinek seb van a lábán, akinek fáj az ütés. A lányokat hamarabb vigasztaljuk meg egy öleléssel.)
Vajon miért nem hagyjuk, hogy valaki kedvére kisírja magát? Hány meg hány embert feszélyeznek a könnyek?! Hagyd abba, minden rendben lesz, soroljuk, miközben a mantra csak mantra. Ha felszáradnak a könnyek, akkor pedig tényleg úgy érezzük, hogy minden problémát megoldottunk?
Nem kell mindig és mindenben erősnek lennünk. Szabad elesni, tévedni, hibázni, csak fel kell állni, le kell porolni magunkat, és tovább kell lépni. Ettől leszünk erősek és elszántak. Mert meg tudtuk mutatni, hogy képesek vagyunk rá. Ne szégyelljük, ha valaki látott bennünket gyenge pillanatunkban, ne gyűlöljük érte. Ritkán fordul elő, hogy valóban merünk azok lenni, akik vagyunk. Még ritkább, ha merünk érezni anélkül, hogy félnénk más véleményétől.
Kép forrása: Pinterest
