Az öreg óvatosan megtömte a pipáját, és visszaült a küszöbre. Vigyázott rá, mert tudta, manapság sehol nem találna már olyan szépen faragottat és jól szelelőt, mint azt, amit egykor a nagyapja hagyott rá. Meggyfagyökérből készült, a csutora pedig borostyánból. Hogy hol szerezte, nem mondta el, de a családban azt mesélték, hogy egy vadásztól vette, aki Keletről hozta. Nem igazán hitt el, mert a faluban, ahol évszázadok óta éltek, nem volt más, mint pár kocsma, bolt és a templom. Még a kultúrház is megszűnt, mert nem volt, aki látogatta volna, ahogy a könyvtárat se.
Hol találkozott volna a papa olyasvalakivel, aki Keletről jött? Ide régen is csak a marhasvásár miatt jártak, de arra még ő se emlékszik, pedig elmúlt hetven. Ha visszamehetett volna az időben, akkor biztosan egy olyan napot választott volna, amikor a falu megtelt idegenekkel, akik hozták viselős teheneiket vagy borjaikat, nem beszélve a lovakról és a disznókról. A zaj és a szüntelen kiabálás hiányzott neki, mert a házban már rég nagy volt a csend. Az öregek szeretik, mondta mindig a szomszédja, aki rosszul hallott, de még félvak is volt.
Ő nem bírta már, hogy semmi nem történik vele. Nézte az asszonyt, aki korához nem illő fürgeséggel kocogott ki a hátsó udvarra a csirkékhez, és többet beszélt hozzájuk, mint hozzá. Fel nem foghatta, mit pátyolgatja őket, hiszen vasárnap leves lesz egyikből, másikból, és tojni se tojtak olyan eredményesen, ahogy kellett volna. De Pannát ez nem befolyásolta. Öntött nekik tiszta vizet, darát szórt az etetőjükbe, majd, ha eljött az ideje, váratlanul lecsapott egyikre, és vitte is befelé. A tyúkok, ha gondolkodtak is, biztosan össze voltak zavarodva, mert hol ennivalót kaptak, hol meg a halál képében jelent meg nekik a gazdasszony. Hogy féltek-e, nem mutatták.
A disznók azok mások. Okos állatok, megérzik utolsó napjukat, és elbújnak. Ezek az ostoba szárnyasok azonban, ha ennivalót láttak, nem törődtek a veszéllyel.
Panna, mint a Kaszás, mosolyodott el, és eszébe jutott az a régi lány, aki vagy három alkalommal is kikosarazta a bálban, és egyszer kis híján lekevert neki egy pofont, amikor meg akarta fogni a kezét. Mit képzelsz, te suttyó, rivallt rá. Fogdosd csak Zsuzsi kezét, akinek könyékig a mosogatólében van. Az enyémet nem neked tartogatom. Tetszett neki, hogy kéreti magát, azt viszont nem tudta, hogy a lánynak más van a szívében. Ez kissé eltántorította, de csak hetekig, mert utána újra utána koslatott. Apja egy nap elővette. Leültette hátul a fészerben, ahol apró szobrokat farigcsált, ha ráért, és megkérdezte tőle, meddig szándékozik kinevettetni magát. Az a lány nem neked való, mondta nyugodt hangon. Rátarti és nagyravágyó. A falusi életet lenézi, sose lesz belőle dolgos feleség. A szíve mélyén tudta, hogy igaza van, de elpirult és dadogva tiltakozott. Jól van, Péter, ha bolondot akarsz csinálni magadból, én nem állok az utadba, zárta le végül a vitát, és hagyta, hogy az alig húszéves fiú zakatoló szívvel menjen útjára.
Panna valóban gőgös lány volt. Soha ki nem lépett házuk kapuján úgy, a haja nem volt rendben, nem beszélve a ruhájáról és harisnyájáról. Mint egy filmsztár, suttogták az öregasszonyok. Ebben volt egy adag csodálat, de legfőképp bírálat, mert nem illett abba a közegbe, ahová a gólya pottyantotta.
Az apjával való ominózus beszélgetés után némileg lecsillapodott. Igyekezett a földekkel törődni, és még ott volt az asztalosműhely is, ahová eljárt segíteni. Hetek múltak el úgy, hogy arról győzködte szívét, hogy másért dobogjon. Ezalatt a faluba megérkezett a tanító idősebbik fia, aki a városban mérnöknek tanult, és esze ágában sem volt a porfészket tudásával gazdagítani. Azonnal szemet vetett Pannára. A szőke, karcsú lány nem tudott ellenállni neki, és megszökött vele egy tavaszi hajnalon. Később ezt úgy mondták, elutazott a nagynénjéhez, de mindenki tudta, hogy ez hazugság. Főleg miután gömbölyödő hassal tért haza pár hónap múlva.
Amikor meglátta, még gyönyörűbbnek találta, mint amikor még lány volt. A várandósság kikerekítette az arcát, és szemébe ismeretlen fényt ültetett. Ám a férj, akiről hamar kiderült, hogy nem is férj, nem jött vele. Úgy maradt, pletykálták faluszerte, de bizonyosat senki nem tudott. Már a terhesség vége felé járhatott, amikor váratlanul megindult nála a szülés.
Panna fia halva született, pedig a bába időben érkezett. Péter nem tudva erről, éjjel egy bölcsőt csempészett az udvarukba, és azt remélte, hogy azzal majd örömöt szerez a lánynak, akit azóta is szeretett. A halott kisfiú nem volt újdonság a faluban, sokan temettek már el gyereket. Meggyászolták és azzal vigasztalták, hogy lehet még babukája. A temetésen már mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a mérnök úr nem vette el a lányt, meg se jelent, ahogy a tanító se. Ez utóbbi szégyellte magát a fia helyett is.
Panna megváltozott. Csonttá és bőrré fogyott, és már nem a haja meg a ruhája volt a legfontosabb. Alig szólt másokhoz, anyja riadtan leste, mikor megy a folyónak, mert attól féltek még hónapokkal később is. Hiába jöttek hozzá a barátnői, oktatgatták a vénasszonyok, majd ugyan ők leszólták két sarokkal odébb, a lány nem mosolygott. A gyászév letelte után levette a feketét, és haját felcsavarta kontyba, mintegy jelezve, hogy már nem lány, ne higgye senki, hiszen majdnem anya lett. Hetente kijárt a kisfiú sírjához, és órákon át üldögélt az aprócska sírhalom mellett.
Itt botlott bele újra Péter, és leült mellé. Már nem emlékszik rá, miféle ostobaságokkal traktálta, de a lány nem küldte le. Pár nap múlva a piacon is összefutottak, majd a bolt előtt. Váltottak néhány szót, és a fiú megérezte, hogy Pannának szüksége van rá. Hazament és apja fészerében faragott neki egy kutyát. Egy pulit. A puli okos és hűséges, gondolta, talán jó lesz vigasznak. Éjszaka bemászott Pannáék kertjébe és az ablakpárkányra csempészte. Ebből végül szokást csinált. Hol virágot, hol szép kavicsot tett le, máskor meg a pulinak a kölykét. Panna sose említette, hogy tud róla, de mindig eltette, és várta, mivel ajándékozza meg a fiú. Kétsége sem volt afelől, hogy csakis Péter lehet az, mert a gyöngyös karkötő, a szív alakú szürke kő, az apró csoki csak rá volt jellemző.
A fiú otthon nem szólt már a szerelemről. Úgyse értették volna meg. Különben is a rátarti lány ideje lejárt, senki nem törődött vele, már ami a házasságot illeti. Megesett és pórul járt, ahogy annak a rendje és módja. Nem várhat rendes emberre, legfeljebb más faluból veszi el valaki, aki nem tud semmit róla, vagy nem mesél senkinek a választottjáról.
Panna fokozatosan kapta vissza régi színét, olykor mosolyát is. Ha nem is lett felszabadult, azért már egyszer-egyszer elnevette magát, és voltak olyan napok is, amikor nem jutott eszébe a fia. A mérnökre nem akart gondolni, mert a szégyen és a csalódás elnyomta benne a szerelmet, amit sokáig érzett még azután is, hogy kidobta őt.
Péter azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban futnak össze, és a mikor megkérdezte a lánytól, van-e kedve moziba menni vele a városba, meglepődött, hogy beleegyezett. A fekete-fehér filmből egy kockára se emlékezett, annyira izgatott volt, arra viszont igen, hogy fagylaltot vettek, és először fogta meg Panna kezét. A lány nem húzta el. Még azt is hagyta, hogy búcsúzásnál arcon csókolja. Ez több volt, mint amiről a srác álmodott valaha is. Fél évvel később megkérte a kezét, és szülei rosszallása ellenére összeházasodtak. Anyjának nem lett igaza, Panna szorgalmas és tiszta feleség lett, és bár nehezen esett teherbe, szült három évvel később egy kislányt, akit annyira féltett, hogy nem mert elmozdulni mellőle. Ennek ötven éve.
Az öreg finoman elvigyorodott. Az asszony hátsóját nézte, amint a vödör fölé hajol, és pajzán gondolatok jártak a fejében. Panna az övé lett, és mégsem. Ötven év alatt nem unt rá, nem vágyott más nőre, bár tudta, hogy felesége nem maradéktalanul szereti. Csak úgy a maga módján, mégse bánta. Kivéve mostanában, amikor egyre jobban eltávolodni látszott.
– Panna, kérdeznék valamit! – szólt oda neki, mire az asszony, akinek ránctalan arca egykedvűséget sugárzott, visszafordult. A férfira nézett és felhúzta a szemöldökét, mert ha kérdezni akar, akkor minek mondja, inkább tegye.
– Tudom, az ebéd érdekel, mi? – nevette el magát, és megtörölte kezét egy konyharuhában.
– Egy frászt. Azt akarom tudni, szeretsz-e még engem!
Panna erre nem számított.
– Ejnye, de ráérsz, hogy ilyesmin töprengsz – mondta gyorsan. Szíve nagyot dobbant, mert nem szeretett hazudni.
– Válaszolj!
– Ötven éve vagyok a feleséged, csak nem gondolod, hogy ennyi idő alatt kínoztam magam melletted?
– Nem ez érdekel! Azt mondd, miért jöttél hozzám feleségül, ha mást szerettél?
Az asszony elvörösödött. Hirtelen iszonyúan mérges lett.
– Ha tudtad, minek kértél meg? – vágott vissza élesen.
– Mert szerettelek. De te csak évek múlva mondtad ki először.
– Miért dobálóztam volna a szavakkal? Melletted voltam és vagyok, nem ez a fontos?
– Megbántad, hogy hozzám jöttél? – Az öreg beleszívott a pipájába és úgy tett, mintha a távolba bámulna, csak ne kelljen a neje arcába néznie, ha igent mond.
– Te tényleg megbolondultál? Csak azt bánom, hogy nem szóltam neked, hogy faragj még pár állatot, mert azok nagyon tetszettek.
– Az állatok…Tudtad, hogy én csinálom őket?
– Hagyjál már! Mindenki tudta, csak te tettél úgy, mintha nem így lenne.
– Te, Panna, mi lett a bölcsővel?
A nő nyelt egyet. Pár másodpercig hallgatott, majd kinyögte:
– Feldaraboltam tűzifának. Bánod?
Az öreg megrázta a fejét.
– Hogy bánnám? Igazad volt. Most azonban felelj a kérdésemre! Miért jöttél hozzám, ha mást szerettél?
– Azért, mert te szerettél engem.
– Szánalomból?
– Volt benne az is.
– És mi változott az idők során?
– Én! – felelte csendesen az asszony. – Én, aki azt hittem, több vagyok bárkinél.
– Több is vagy! – mondta az öreg nagyot sóhajtva, és hagyta, hogy a macska, ami addig a lépcsőn hevert, egy hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe ugorjon.
Kép forrása: Pinterest
