Őszintén be kell vallanunk: sok határt átléptünk mi ketten. Olyanokat is, amelyekről nem is tudtuk, hogy határok, amíg a hátunk mögött nem hagytuk. Csak párat tartottunk mindenek felett tiszteletben: azokat, amiket nem együtt, hanem egyedül akartunk átszakítani. Ezekből jöhettünk rá, hogy egészen más földrészeken fogunk kikötni a végén. S ki vágyik rá, hogy a legeslegvégén teljesen egyedül legyen? Hát nem erről szól ez az egész? Hogy megtaláljuk azt, akivel végig kéz a kézben sétálhatunk? Kell olyan akire várnak és aki vár a fényben, ha már nincs test se. Ha együtt haladtunk volna, megtaláltuk volna egymás mindig, mert úton útfélen összeakadtunk volna, jót nevetve, hogy már megint látjuk egymást. És most látsz te engem véletlen?
Mert te nem látsz. S most már csak emlékszel. Emlékszel rám és ránk. Ott láttalak meg a vonaton, éppen egy lánnyal mélyedtél el egy beszélgetésben. Te már utaztál egy ideje és a lány is. Szakadt nadrágban és strandpapucsban ültél, később elmondtad nekem: pénz, telefon és jegy nélkül. Egy pillantást se vetettél rám, amikor feltettem a sporttáskámat az ülés fölé és lehuppantam. Néha felém néztél. Láttál engem, de az a lány jobban érdekelt. Aztán belenéztünk egymás szemébe.
Bemondták az állomást és szaladtál el tőlem, de már akkor tudtad. Én mégis utánad futottam. Leszállás után mondtál nekem egy félszeg sziát. Olyan jól esett a fülemnek a hangod. Köszöntem, hátha neked is jól esik az enyém. Sétáltunk a partra, meghívtál egy italra. És persze én is meghívtalak egyre. Keresztbe tetted vékony ujjaidat a pohár nyelén, beleképzeltem őket a tenyerembe. Simogattad a pára cseppeket. Adtál egy cigarettát, nem fogadtam el, de nekem adtad. Mondtad, hogy tegyem el. Néztük a Balatont, ott ültünk estig és alig szólaltál meg. Már akkor tudhattam volna, hogy megtartasz szinte mindent magadnak. Csak annyit kérdeztél éjfélkor: Nem várt senki rád?
Nem tudom, hogy mi lett volna, ha azt felelem: De igen. Pedig ez igaz lett volna, és én mégis azt mondtam: Nem, senki sem vár. Azt hiszem ott csak te döntöttél el mindent, én belevesztem az akaratodba. Csak annyit tettem, hogy leszálltam veled, onnantól a tiéd voltam és te ezt tudtad. Talán ezért szálltál le egy szó nélkül, mert nem akartál rabszolgatartó lenni. De én függeni akartam és te azt akartad, hogy valaki annyira függjön tőled, hogy belehaljon a hiányodba. Tudom, hogy így érezted csak azt, hogy számítasz. És számítottál. Ezért teltek együtt az évek. Kielégítettük egymás vágyát a sajátunkéval. Vágyni és vágyottnak lenni.
Aztán találkozgattunk néha– néha nyár után, mert közel laktunk egymáshoz. Mindig te jöttél át. Azt mondtad: szeretsz utazni. És akkor filmeztünk és főztünk, meg mindenféle párokhoz méltó dolgot csináltunk. Sokat olvastál, falták a szemeid a könyveket, legalább annyira, mint a vonalaimat, amikor előtted öltöztem át munka után. Bejöttél oda is, bemutattalak mindenkinek. Anyáméknak is, ettél a barack lekvárjából, azt mondtad: savanykás. Ez az íz volt a nyelvemen, amikor megkérdeztem, hogy megmutatod–e, hogy merre laksz, láthatom– e a szüleidet, vagy megismerhetem– e a barátaidat. Mert azt mondtad, hogy nem. Most is nyelvemen van, ha visszaemlékszem.
A nyelvemen van az első csókod is. Te adtad nekem, én csak vártam rá, de nem kértem. Csak megadtad nekem. Úgy gondoltad, túlesel rajta. Ha rossz, akkor annyi volt. De nem volt rossz, igaz? Ez volt a bajod. Mondtad is, hogy jó volt és nem érted, hogy te miért pont hozzám vonzódsz. És nekem miért pont te kellettél, még azt se értetted. Tetszett a hosszú hajad, meg is dicsértem egyszer. Bele lehetett bújni, megkapaszkodni. Másnap rövidre volt vágatva. Nem akartál tetszeni. Már akkor azt akartad, hogy valamiért elhagyjalak. Az kellett neked, hogy én menjek el, mert te gyenge voltál hozzá, a maradék erődet használtad el, amikor ott először leszálltál a vonatról.
Emlékszel arra napra is, amikor kinevettelek. Megkérdezted, hogy én kivel, mikor és hogyan voltam már. És én mondtam, hogy így, szerelmesen én még senkivel sem, mert eddig csak kalandoztam. Olyan arcot vágtál, hogy nevetnem kellett. Meghatódtál aztán a tapasztalatlanságomon, pedig de még inkább az voltál. Még süteményt is hoztál másnap, együtt ettük meg. Akkor csak mi voltunk ott a lakásban. Te és én, a miben tobzódtunk és dőzsöltünk.
Te tudod, hogy mikor érkezett el az a pillanat, amikor romlani kezdett minden, pedig addig se volt ez az egész egy egész. Igazán szólhattál volna. Én csak halványan érzékeltem, mint macska a földrengést. Nem tetszett semmi, nem tudtál rám nézni, nem hívtál és egy jó szavad se volt. Aztán mondtad, hogy el kell menned. Ott álltál a nappali közepén, fehér pólóban. Az a kedvenced. Rágtad a szád szélét. Körbenéztél, láttad a tárgyakat, amelyek emlékek, rólunk. Az én lakásom tele volt velük. Nálad nem volt semmi. Levetted az egyik polcról az első közösen elfogyasztott borunk dugóját. Megforgattad a tenyereden, amivel nem is olyan régen a hajamba túrtál és végigsimítottad a hátamat. Zsebre vágtad. Tudtad, hogy sírni fogok, mert messzire mész és sokáig maradsz ott. Honnan tudtad? Sose láttál még azelőtt sírni, mégis volt nálad zsebkendő. Azt mindig tőlem kellett kérned, mert sose hordtál magadnál. Távkapcsolat. Az internet megoldja. Ilyeneket mondtál, pedig még telefonod se volt. Hamis szavak.
Utánad mentem, megint. Akkor kaptalak rajta először. Szólnom kellett volna, hogy jövök, megkíméltem volna magamat a szívfájdalomtól. Velem nem laktál együtt, de azzal a nővel igen. Nekem mégis az fájt, hogy sehol se láttam azt a dugót. Egy képet se. Hazajöttem, onnantól szemmel tartottalak. Haragudtam, megsértettél, fájt az önbizalmamnak. Vártad, hogy elhagyjalak, vártam, hogy elhagyj. Macska– egér játék kezdődött. És akkor kimondtad: Szeretlek, azt hiszem. Én tudtam, hogy tudod, nem csak hiszed. Olyan bizonytalan akartál lenni, hogy ne kelljen komoly döntést hoznod soha se. Ezzel intézted el? Aljas húzás volt. Én is mondtam és akkor szerettük egymást forrón és elkötelezetten, egészen addig, amíg el nem tűnt a szó varázsa. Amikor szia helyett mondtuk, vagy bocsánat helyett, vagy egy–egy hülyeségre indoklásként. A szerelem szó csomót kötött, te húzgáltad az egyik felét, én a másikat.
Volt még egy perc, pont a vége előtt,a mikor azt gondoltam: Igen, én szeretem őt. Napoztál, élvezted a D vitamint. Szeplős lett az arcod, naptejcsíkos lett tőled a nyugágy. Dúdoltál, azt a dalt, amit tudod, hogy én nagyon. Lerántottál magadhoz, megint a Balatont néztük, felgyűltek az emlékek. Azok vakítottak megint el. És egyébként is, éppen együtt nyaraltunk, a szerelmesek szokták ezt, nem? Szerinted a barátok is, de nem mondtad. Csak rám hagytad, nem válaszoltál, csupán mosolyogtál és én ezt helyeslésnek vettem. Azért én is bolond voltam néha, azt be kell látnom.
És aztán hazamentünk. Megint a vonaton, folyton engem néztél, egymással szemben ültünk le. Rágtad a szád szélét. Néha megrúgtál, véletlenül. Segítettem felvinni a bőröndödet. Az ajtó előtt letettem. Kinyitottad, begördítetted a bőröndöt és be is zártad az ajtót. Eddig jutottam csak el, az ajtód elé, még a küszöbig se. Szép, nem? Lejöttél velem, ültünk a lépcsőn. Magányba zárkóztam melletted. Búcsú csókot se adtál. De mondtad, hogy szeretsz. Aztán nem hívtál. Megint hívatlanul látogattalak meg. Csengettem, nem nyitottál ajtót. Falhoz vágtam egy követ, nagyot csattant, azt hallottad te is. Leszaladtál, akkor és utoljára futottál felém. Elvágtam a láncaimat, azt akartad, hogy vágjam el. Olyan szép voltál a napon, kiszívott hajjal.
Honnan a pokolból tudtad, hogy én leszek az? Te azelőtt még hozzám hasonlóval sose… Arra is emlékszel, amikor elmentem. Én mentem el. Mert te megint egy újabb lánnyal voltál és nem tudtalak megérteni. Minek neked ő is, ha én ott vagyok neked, a bokáidhoz láncolva? Eldönthetted volna, hogy zavar–e. Eldönthetted volna, hogy te csak lánnyal és akkor hamarabb hagylak el, de hezitáltál, mert szerettél és nem hitted el, hogy nem számít. Én mondtam neked, amikor elmentem, hogy nem lányt, vagy fiút kell szeretni, hanem egy embert, mert nincs határ a kettő között, de nem hitted el nekem. Láttam a szemedben, azokban a szemekben, amikkel egy fiúra néztél szerelmesen. Rám néztél szerelmesen. S most már te nem is mozogsz egy határon se, nem haladtad meg önmagadat, nem nézel és nem is látsz. Nem is emlékszel rám, csak én emlékszem ránk. Mondd, ki várt rád odaát? Egy fiú, vagy egy lány?
