Milán az a fajta férfi volt, aki után megfordultak a nők. Egytől egyig mind. Az összes olyan jegyet magán hordozta, ami a másik nem kedvére lehetett. Épp annyira volt magas és izmos, hogy szexi maradjon. Fekete haja, borostája férfiassá tette lágy vonásait, amik gyerekkorában még arra ösztönözték a nőket, hogy oltalmukba vegyék cuki pofiját. Ezt a szomszédasszony mondta mindig, aki valósággal szerelmes volt belé. Épp annyira vagány és okos volt, amennyivel el tudta adni magát, és a Teremtő jókedvében még humorral is megajándékozta. Sosem volt öntelt vagy törtető, de a határozottság és céltudatosság része volt jellemének. A nők az ilyet hívják tökéletesnek.
Anyja bálványozta, apja viszont gyűlölte. Puhány szarjancsinak hívta, mert aki nem tud jól bánni a kalapáccsal és csavarhúzóval, az nem ember. A házuk hátsó felében egy kis műhelyt üzemeltettek, amelyben javítottak, szereltek, és mindig csurrant-cseppent annyi mellékes, hogy nem rettegtek a hónap végétől.
Milán nem szeretett bejárni hozzá, nem vonzotta az olaj szaga, a szerszámok se, mert nem álltak a kezére. Szó sem volt arról, hogy kétbalkezes lett volna, de gyerekként annyiszor hallotta, hogy apja mestere mindennek, hogy megelégelte. Nem azzal volt baja, hogy apja kiváló mester, hanem, hogy őt bántotta, mert nem lépett a nyomdokaiba.
Ő tanulni akart, sokáig állatorvos szeretett volna lenni, de végül szakácsként helyzekedett el egy jónevű, belvárosi étteremben. Apjánál ez tette fel az i-re a pontot, mert szerinte a főzés női munka, és akiben van egy kis tartás, a konyha közelébe se megy. Milánban nem volt. Vagyis nem afféle, ami számított volna. Ő azonban elégedett volt. Haza ritkán járt, nem vágyott a folytonos beszólogatásokra. Az idősödő férfi nehezen viselnte annak tudatát, hogy semmitmondó foglalkozást választott elsőszülött gyereke.
Milán az étteremben ismerte meg leendő feleségét. Eszter huszonöt múlt, és a barátnőivel érkezett egy lánybúcsúra, amelyet nem terveztek nagyszabásúra, inkább beszélgetős-nevetgélős akart lenni, és a végén az is lett, miután a jövendő ara egy mozdulattal magára borította a különleges tésztát, amit rendelt. Olyan szerencsétlen mozdulattal tette, hogy a felszolhálók se bírták ki mosoly nélkül, és hátul a konyhában csámcsogtak róla. A fiú furcsa okból kifolyólag úgy érezte, meg kell néznie a szerencsétlent, hiszen mindene szószos lett, ami nem jó ómen egy est kezdetén. Épp csak kikukkantott, amikor megakadt a szeme Eszteren. Gyönyörűnek és izgalmasnak találta, pedig az égadta világon semmit sem tudott róla. Idegen szemek talán nem is vették volna észre, de ő meglátott valamit a lányban, aki úgy mosolygott, hogy egy pillanatra kihagyott tőle a szívverése. Eldöntötte, hogy azonnal csinál egy új adag tésztát, és az étterem egyik pólóját ajánlja fel csereruhának a szerencsétlenül jártnak. Jótékonyság volt a javából, de nem minden cél nélkül. Minden olyan gyorsan történt, hogy mire feleszmélt, már randira is hívta a lánybanda legszebb tagját. A többiek ámulva meredtek Eszterre és nem értették, hogy miként eshetett meg, hogy egy szakács csak úgy kisétál a konyhából, közben képes egy valódi filmsztár kinézetét felölteni, majd kedvessége csúcsán még találkára hívja egyiküket. Mese habbal, mondta Orsi és irigykedett. Nem, ez maga a giccses valóság, jegyezte meg Emma, és megcsóválta a fejét.
Mindegy minek nevezzük, az volt, ami, és házasság lett belőle egy év múlva, két év múlva pedig tragédia. Esztert, aki már az anyaságra készült lélekben egy ideje, egy szottyos novemberi estén elgázolta egy kocsi. A zebrán. Szabályosan közlekedett, és talán jobban sietett, mint indokolt lett volna, de a zöldön kelt át, és azon száguldott át a drogos sofőr. Egy hónapig mélyaltatásban tartották, és utána is csak reménykedtek abban, hogy képes lesz még járni, de a gerince oly mértékben sérült, hogy a lábai nem engedelmeskedtek. Ha ez nem lett volna elég, arca is csúnyán zúzódott, eltört az állcsontja, fogai kiestek. Mire átesett vagy féltucat műtéten, már nem volt a régi. Milán minden idejét vele töltötte, napokat ült az ágya mellett a kórházban vagy reszketett a kórházi folyosókon remélve, hogy a következő műtét majd elég lesz, majd visszaadja a régi lányt. Nem így történt. A baleset után más fél évvel Eszter kérte, hogy váljanak el, mert nem bírja elviselni, hogy miatta szenved. Ekkor Milán megváltozott. Gyúrni kezdett, egyre többet főzött otthon, és valami erőltetett jókedvvel próbálta meg elhitetni a feleségével, hogy ő rendben van. A lány megcsóválta a fejét, és nem sírt, amikor látta, hogy hazudik. Ez így ment még egy éven át, de nem váltak el. Az arcműtétek sora kezdte megmutatni hatását, és már nem volt olyan elrettentő a baleset nyoma, mint régebben. Mozogni viszont tudott. Eszter mégis képes lett nevetni, bár nem hasonlított régi önmagára. Külsőleg. Belül lassan gyógyult, de gyorsabban, mint kívülről. Mivel hiába kérte Milánt, hogy hagyja el, végül feladta, és mert sírni, kiabálni vele, ha túlságosan pátyolgatta. Az első két jó évüket, két rossz követte, de mindketten tudták, hogy szeretik egymást. A lány fel se tudta fogni, miért, de belenyugodott. Úgy érezte, férje, aki alig múlt harminc, szimplán bolond. Ha elhagyná, tíz nő ugrana a helyére, akik gyereket szülnének neki és kielégítenék minden vágyát. Ő mégse tette, inkább munkahelyet váltott, és igyekezett minél több időt tölteni vele.
Kora tavasszal kivitte a hegyekbe, és a fűben heverészve mesélt neki a terveiről, közben meg a felhőket bámulták, amíg el nem kapta őket egy heves zápor. Máskor meg elcipelte a Ligetbe, ahol nemrég nyílt egy pompás cukrászda, és simán elfért az asztalok között egy tolószékes pár. Egyszóval jó volt minden. Amennyire csak lehetett, amennyire el lehet viselni a tudatot, hogy a múlt soha nem lehet a jelen része oly módon, ahogy szerették volna, viszont a jelen a jövő egyik szegletét rajzolta a napok váltakozásával. Milán egyetlen helyre nem vitte soha Esztert: haza. Nem bírta volna hallgatni az apját, aki minden egyes telefonbeszélgetésnél megkérdezte tőle:
– Meddig akarod még játszani a lúzert? Annak a lánynak az élete kampec. És a tied is az lesz, ha nem hagyod el!
– Eszter a neve és ezt már mondtad vagy ezerszer.
– Mondtam vagy nem mondtam – dörrent rá a férfi, – úgy viselkedsz, mintha te lennél a mentőangyala. Értsd már meg, hogy egy életed van!
– Ezt a témát zárjuk le! Többé nem akarok hallani róla, megértetted, apa? – emelte fel a hangját újra meg újra, de nem volt értelme. Az öreg makacsul hajtogatta, hogy fel kellene ébrednie, és találnia kellene valakit, aki mellett férfi lehet.
Milán tudta, hogy számára csak az a férfi, aki kemény legény, olykor legurít pár pohárkával és nem felejti el rendszeresen teljesíteni a házastársi feladatait. Olykor más ágyában, de ez részletkérdés. A gázolás utáni negyedik karácsony előtt viszont anyja megállás nélkül kérlelte. Részletezte, hogy magányos, hogy a húgáék is elkerülik, legalább ők jöjjenek el egyszer, hogy legyen kivel beszélgetnie, és látni akarja a fiát gyakrabban, mint évente kétszer, amikor felutazik a fővárosba. Milán kategórikusan elutasította. Esze ágában sem volt rossz pillanatokat szerezni magának vagy Eszternek. Apja nem fog megváltozni, nem is tudna és ki tudja, mire lenne képes, ha hazamennének. Talán porig alázná a sérült menyét, vagy megpróbálná rávenni, hogy mindenképp hagyja el őt, mert ő nem más, mint egy roncs. Benne volt a pakliban minden, az összes rossz megoldás, még a rosszabbnál is rosszabbak. Mégis hazamentek. Anyja előző napokban rosszul lett és Milán megijedt. Az asszony, aki szerette őt, bár soha nem állt ki mellette, egyik este elájult. Féltek, hogy sztrók, de az orvosok nem erősítették meg. Így haza kellett menni, és Eszter is váltig bizonygatta, hogy nincs más megoldás. Így a rövid kétórás utat másfél óra alatt tették meg, csakhogy gyorsabban ott legyenek, és még gyorsabban el is jöhessenek.
Az idősödő asszony jobban volt, épp a krumplis pogácsát szedte ki a sütőből, amikor beléptek a házba. Pontosabban Milán, és tárta is ki az ajtót, hogy betolhassa Esztert, aki piros ruhába öltözve, nádszálvékonyan úgy nézett ki, mintha semmi baj nem érte volna, még mosolygott is.
– Gyertek beljebb gyorsan, nagyon hideg van! – lépett közelebb és megölelte a fiát. Amikor menyéhez fordult volna, ránézett a férjére, aki tekintetével megállította.
– Szervusz, mama! Rendben vagy? – Milán becsukta az ajtót, és figyelmét nem kerülte el a jelenet.
– Persze, persze! Vetkőzzetek le! Apád már készíti is a pálinkát!
– Tudod, hogy nem ihatok! – mondta a fiú. – Eszter se. Maradjunk a kólánál.
– Igaz, igaz! Akkor koccintunk azzal. Mindjárt kész a sült is! Eszterkém, hogy vagy? Nem volt nagyon hosszú az út?
A lány megrázta a fejét, de le nem vette tekintetét apósáról, aki úgy bámult rá, mintha két feje nőtt volna, amióta nem látta. A férfi épp csak biccentett, majd komótosan leült az asztalhoz és töltött magának a szilvából. Keserű íz volt a szájában. Úgy érezte, egész élete egy csőd. Van egy szerencsétlen barom fia, aki nem akar magának jobb életet, és egy lánya, aki viszont akar, de nem sikerül neki. Pedig ő egész életében miattuk gürcölt, erre az egyik szakács lett, a másik pedig jógaoktató. Miféle munkák ezek? Mi a fene van ezekkel a mai fiatalokkal?
Eszter kissé elpirult, ahogy megérezte a feléje áradó megvetést, de nem akart szomorú lenni a Kisjézus születésnapján. Különben is titkot hordozott magában, amelyről eddig nem szólt senkinek. Apró, hathetes titkot, de még véletlenül se akarta megosztani azon az estén.
A szépen terített asztalon sokféle ennivaló várta őket. Nem úgy tűnt, mintha a háziasszony beteg lett volna a napokban. Hazudott, gondolta a lány. Ugyanezt gondolta Milán is. Elfintorodott. Bedőlt nekik, de már mindegy volt. A vacsora szokatlanul kellemesen zajlott, kisebb szünetekkel még beszélgettek is. Amikor befejezték, a fiú felállt és intett Eszternek, hogy elmegy a mosdóba. Ő kedvesen elvigyorodott, hiszen tudott magára vigyázni, és csak nem eszik meg anyósáék, amíg nem lesz mellette, sugallta a tekintetével. De apósa csak erre várt. Ahogy Milán eltűnt, közel hajolt hozzá és ezt sziszegte:
– Meddig akarod még a fiunk életét keseríteni? Nem volt elég ennyi? Ha szeretnéd, már rég elhagytad volna! Életerős, szüksége van egy igazi családra, gyerekekre, akiket te nem tudsz megadni. Gondolkodtál már azon, mennyire önző vagy?
– Én…
– Mit te?! Ha akartad volna, rég kiadhattad volna az útját, de neked csak ingyen ápoló kell! Jaj, azt ne mondd, hogy szereted őt! Ha így lenne, már elpucoltál volna.
Milán anyja nem mert megszólalni. A torkában lévő gombóc nem engedte. Felállt, és hátat fordított nekik.
– Hagyd békén a fiunkat, te nyomorék! Ha már nem figyeltél oda, és elütött valaki, legalább legyen benned annyi, hogy megadod a másiknak a szabadságot, ami jár neki. – Az öreg arca sötét és merev volt. Látszott rajta, hogy a mondatokat rég megformálta magában, nem indulat vezette.
– Apa… – hangzott fel ekkor Milán hangja. Éles volt és parancsoló.
– Nekem te ne apázz itt! Én csak kimondom azt, amihez te gyáva vagy! Ezt a nyomorék nőt el kell hagynod, mert mellette nem élet az élet.
– Eszter nem nyomorék – mondta a fiú. – És ne merd…
– Ugyan mit? Mit ne merjek a saját házamban? Kimondani, amit gondolok a lúzer fiamról?
Milán ekkor felemelte ökölbeszorított kezét és ütött. Mégse találta el a rideg arcot, mert anyja megfogta a karját. Könnyes szemmel megrázta a fejét, de nem szólt semmit.
– Látod, még itt is anyád állít meg – legyintett becsmérlően a férfi. – Még ehhez sem vagy elég jó. Ez neked szeretet? Az, hogy emellett a nő mellett maradsz?
Eszter sápadtan lehajtotta a fejét. Hasában magzatával rázni kezdte a zokogás.
– Szeretem a feleségem! – hangzott a válasz. – Szeretem, de te nem értheted, mert azt se tudod, mi az.
Azzal megfordult, és úgy rántotta le a fogasról a kabátját, hogy annak leszakadt az akasztója. A másik kabát után nyúlt, és ráterítette a lányra. Egy szó nélkül tolta ki a kocsihoz és emelte be. Finoman betakarta a térdét egy vékony pléddel és a ház felé se pillantva gázt adott. Eszter még mindig sírt. Hosszú kilométerek múlva férje keze után nyúlt és a hasára húzta. Milán szeme kikerekedett. Felesége bólintott. A sötétben félreálltak a kocsival, és mindketten sírtak. A Kisjézus születésnapján egy másik gyerek is útnak indult, hogy majd egy nyárvégi napon ordítva kiáltsa világgá, mi is a szerelem, amelyből fogant.
Kép forrása: Pinterest
