Valamikor a 80-as évek elején…
Röjtökmuzsaj sikítósan szép, közölte Nóri, és mindhárman nevettünk rajta. Hogy lehet a szépet ilyen szavakkal leírni? Bolond csaj, legyintettem, de megszoktuk, hisz születésünk pillanatától ismertük egymást. Ez a pillanat az óvoda kezdete volt a drága Judit dadussal, akit senki nem tudott kiborítani nyugalmából, talán azért, mert az egyik fülére süket volt.
A mi három testőrös változatunk azóta működött, és alig emlékszem mosolyszünetre, talán valamikor ötödik táján, amikor új fiú jött az osztályba, és Ági képes volt belezúgni, ahogy én is. Nórit nem érdekelte más, csak az irodalom, és abban az időszakban Kazinczy volt a kedvence, de csak, mert jóképű volt. Hadd ne mondjam, a hetvenes években se ég halott költőkért volt menő rajongani, de ő mindig is más volt, mint mi.
A kastély minden túlzás nélkül mesebeli helynek látszott. Amikor leszálltunk a buszról, tudtuk, hogy mi aztán minden percét ki fogjuk használni a nevelési gyakorlatnak, amit az egyetem szánt nekünk. A világ átalakulóban volt egyenes arányban a mi vágyainkkal, és még nem nőttük ki világmegváltásra törekvő álmainkat. Mindhárman tizenkilenc évesek voltunk, túl csip-csup szerelmeken, lopott csókokon, és be nem teljesült öleléseken. Más se akartunk, mint a magunk királyfiját, aki nem lehetett más, mint magas, sportos és szőke, bár utólag többször elgondolkodtam azon, hogy milyen sportot szerettünk volna a mesebeli krályfiknak tulajdonítani? Legyen tájfutó, mint Hófehérke lovagja, és járja az erdőt? Netán hegymászó, hogy bírja szusszal a csókot, amikor megtalálja a száz éve alvó lányt? Milyen szájszaga lehetett Rózsikának, mondta Ági egy ábrándozós délutánon, de azonnal kapott egy bokán rúgást illúziórombolásáért.
Már a kavicsos úton gyalogolva befelé, amikor a szökőkutat kerestük a szemünkkel, megjelentek a jelöltek. Félmeztelenül flangáltak a kastély parkjában. A fák alatt kamaszok hevertek a fűben és valószínűleg unatkoztak, mert a mellettük lévő sakktábla nem keltette fel az érdeklődésüket. Egy másik fasor tövében néhány kislányka üldögélt papírral a kezében, mint kiderült, versírásra voltak kárhoztatva azon a forró júliusi napon, amikor mi betoppantunk. Egymást lökdöstük nem túl éretten, és ficánkoló boldogsággal vettük tudomásul, hogy piszok jó dolgunk lesz nekünk hat hétig.
Amikor a főbejárathoz értünk, már csak két lépcső választott el bennünket az épülettől, megjelent két fiú és egy szemüveges lány, akik minket vártak. Nóra szeme finoman pottyant ki a szemgödréből, mert az egyik srác olyan, de olyan jóképű volt, hogy az a Delon-gyerek a cipőfűzőjét se köthette volna be. Kicsit hosszabb barna haj, zöld szemek, vékony, izmos test és jó farmer. Ennyi volt a földre szállt istenség, aki azonnal kiragadta barátnőnket a hármas testőrségből.
Olvastunk mi eleget a szerelemről, hittük is, hogy megéltünk pár kellemes percet, de ami előttünk zajlott le, az maga volt a romantikus filmek netovábbja. Tényleg egy pillanat volt csak, amíg barátnőnk tekintete összefonódott a srácéval, és aztán el se engedődött, hogy ne legyek túl irodalmi. Valóban fogva tartották egymást, emelték és megkötözték, mi pedig semmit nem szólhattunk, mert csodálatosak voltak együtt. Ági hetekkel később is odasúgta nekem, amikor megjelent Karcsi, hogy nekünk miért nem juthat hasonló, de lepisszegtem. Nóri megérdemelte. Csúnyán átverték, az előző barátja nevetségessé tette, majd lelépett. Alig tudtunk lelket lehelni lemerült szívébe. Most azonban nem volt szüksége ránk, szerelmi elemtöltője folyton a maximumot mutatta.
Soha ilyen izgalmas és mozgalmas nevelési gyakorlat nem volt a világmindenségben, mint, amin mi órákon át nevettünk, terveztünk, vagy irányítottuk a tizenéveseket, akik alig voltak fiatalabbak nálunk, mégis felnéztek ránk. Karcsinak volt egy rozzant Daciája, azzal kirándulgattunk a környéken, de ha nem volt pénzünk benzinre, maradt a bicikli. Nem állítom, hogy nem voltunk irigyek. Már-már hányingerkeltő volt, ahogy ők egymásra néztek. A fiú idősebb volt nálunk pár évvel, de nem zavarta Nórit, aki sokat sejtetően azt mondta egyik este, hogy ő soha másé nem lesz, csak Karcsié. Ezt be is tartotta, de szerencsére nem a mi szobánkban és nem akkor, amikor éjszakai ügyeletben kellett lennünk.
A mesekastély mesebeli napjait mi se éltük meg kevesebb varázslattal, mert bár Ágit és engem elkerült a szerelem, biztosan rossz térképet adtak neki, azért megtaláltuk a módját, hogy jól érezzük magunkat. Egyik este, amikor nem tudtunk bejutni a szobánkba, valami zárprobléma lehetett, az épület falának támasztott hosszú létrán nekem kellett egy keskeny ablakon bepréselni magam, mondván, gizda vagyok. Az is voltam, csak az ablak nem a méretemre készült. A vállamat még benyomorgattam, de a csípőm nem fért be. Úgy lógtam befelé fél felsőtesttel, hogy már attól tartottunk, a kastély évszázados kövei látják kárát igyekezetemnek. Hosszas ordítás után Lajos bá, a gondnok, behúzott a szobába, miután egy gyenge bőrréteg levált rólam a derekam és a fenekem környékén. Azt senki nem mondta, hogy neki van kulcsa, és az egész akció messze a legnagyobb hülyeség volt, amit a hiábavalóság nevében terveztek valaha is.
Szerelmespárunk ki tudja, hol turbékolt, de másnap büntetésből a fene nagy szerencséjükért, őket küldtük a faluba szalonnáért és hagymáért. Ági utánuk nézett, ahogy biciklire pattantak, és csak annyit mondott: süt róluk, hogy egymáshoz valók. Bólintottam, miközben gallyak után hajlongtam az esti tábortűzhöz. Szombat volt, épp búcsúzni készült az egyik gyerekcsapat, és mi minden héten velük énekeltünk, ettünk és vicceket meséltünk. A park árnyas fái alatt biztosan szövődtek más szerelmek is, de a mi házi mozinkban Nóri és Karcsi repdesett egymásért.
Lakodalom lesz ebből, akárki meglássa, jósolgattuk kezünket dörzsölve. Az a felhőtlen öröm, ami akkor átjárt bennünket kevés érzéshez volt fogható. Kisebb fahasábokat halmoztunk fel a szalonnasütő hely közelében, és még az is megfordult a fejünkben, hogy kevés lesz a kenyér, de már nem tudtunk szólni a távozóknak. Marad a fogyókúra, jegyeztem meg a barátnőmnek, aki lelkesen bólogatott, hiszen én szorultam be nem is olyan rég, nem Micimackó. Még jó, hogy nekem nem kellett felolvasni, mint neki. Ezért a mondatáért legszívesebben meglegyintettem volna, de csillogó szeme láttán elpárolgott a mérgem.
Nem sokkal később arra lettünk figyelmesek, hogy csikorogva fékez egy autó nem messze a sövények végén, és kiszáll belőle egy nő meg egy kisfiú. A gyerek izgága négyévesforma lehetett, kockás kantáros nadrágjából kigömbölyödött husis feneke. Alig bírt egy helyben maradni. A lány, az anyuka, egy komoly, Madonna-arcú nő volt, aki megpróbálta volna elkapni, míg a sofőrtől elköszön, de nem bírt vele. A világoskék Trabant bőséges porfelhőt hagyva maga után elhúzott, mi pedig kíváncsian lestük, vajon mit akarnak. Az aligmosoly nő tétován lépegetett, mintha forró kövek sütnék a talpát, mire Ági elé pattant és a maga túlzó lelkesedésével azonnal rákérdezett, miben segíthet. A nő annyit felelt, hogy Bartha Károlyhoz jöttek, őt keresik. A három testőr Aramisának szája egy pillanatra tátva maradt, majd széles mosollyal közölte, bement a faluba, várják meg, ha nagyon fontos. A Madonna bólintott, és lassú fejmozdulattal szétnézett. Szeme megakadt az egyik angyalszobron, aztán megint a lányra nézett. Ebben a pillanatban tűnt fel a két kerékpáros. Mindkettő izzadtan kapkodta a levegőt, de nevetett. És nevetett a kisfiú is, amikor megpillantotta őket.
– Apu, apuci! Itt vagyunk! – kiáltotta és futni kezdett feléjük.
Kép forrása: Pinterest
