Levente kedves és cuki. De tényleg. Olyan férfi, aki minden nőnek bejönne. És most mégis itt állok, padlót fogtam, mert Marcika megmakacsolta magát. Azzal kezdődött, hogy nem akart találkozni Leventével. Aztán azt ordította, hogy gyűlöli, és mikor hazahoztam volna, végképp kiborult. Anyuék se voltak túl kedvesek velem, mert közölték, hogy önző vagyok és elhamarkodottan cselekszem.
Nem tudom, mi az elhamarkodott abban, hogy azzal akarok élni, akit szeretek. Szerintük, nem ismerem eléggé Leventét. Lehet, hogy egy szörnyeteg, vagy gyerekbántalmazó. Hiába mondtam nekik, hogy van két élő lánya, akikről süt, hogy nem bántotta őket soha, apa csak felhúzta a szemöldökét, és kijelentette, hogy csalódott bennem.
Drága anyukám, hogy még megnehezítse a helyzetemet, egyik este a Jancsi és Juliskát olvasta Marcinak, aki nem is figyelt volna fel a részletekre, ha anyu nem mondja el neki, mit jelent a mostoha, és az hogyan bánik az idegen gyerekekkel. Állítása szerint csak unokája kíváncsiságát elégítette ki. Ennek egyenes következménye lett a cirkusz, amely odáig fajult, hogy az én jól nevelt fiam rondán kezdett beszélni velem.
Nem értem a nagyszülőket, akik elvileg az én szüleim. Leéltek egymással negyven évet, és most azt várják tőlem, hogy egyedül maradjak? Miért tesznek keresztbe nekem?
Amikor nekik szegeztem a kérdést, tüntetően hallgattak, majd apa kibökte, hogy gyalázatos, hogy egy ilyen okos és csinos lány, mint én, nős férfiba szeressen bele. Biztosan nem gondoltam bele, mit is teszek. Ők nem erre neveltek engem, és ha tetszik, ha nem, féltik az unokájukat.
Lehetnék megértőbb, és várhatnék, amíg a fiam nagyobb lesz, és könnyebben elfogadja a helyzetet. Megkérdeztem, kb. mennyi idő múlva szabadna ismerkednem, erre tíz évet mondtak. Tíz év! Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Úgy viselkednek, mintha minden héten más férfit költöztettem volna az ágyamba. Tényleg megfontoltam a dolgot, tényleg nem kapkodtuk el, és nem is szorítottuk sarokba egymást. Azt akartuk és akarjuk most is, hogy boldoguljunk egymással.
Marcika azonban úgy viselkedik, mintha tényleg a mesebeli mostohát hoznám a lakásunkba.
Szeretem a fiam, talán túlságosan is, de azért most műbalhét csinál. Minden, amit mondott, tett, túlzás volt. Kifejezetten hisztizett, és ezen majdnem nevettem. Eddig még sose volt ennyire kiakadva semmitől.
A jelen állás szerint maradt anyuéknál, miközben krokodilkönnyeket hullajtva búcsúzott el tőlem. Komolyan azt hiszem, én vagyok a sátán öreganyja. Mindenki gyűlöl, megvet, pedig nem tettem semmi olyat, amit a másik fél, jelen esetben Levente, ne akart volna.
Amikor hazaértem, a lakásban tejbegríz illata terjengett. Beleszippantottam, és jól esett arra gondolnom, hogy Levente készült a találkozásra.
– Valami gond van? – nézett rám meglepve, amikor egyedül léptem be az ajtón.
– Jaj, drágám, pokoli napom volt! – mondtam majdnem sírva.
Mellém lépett átölelt, és leültetett a konyhaszékre.
– Mondd el gyorsan, addig szedek neked tejbedarát! Úgy látom, kettőnknek kell megennünk az egész lábassal.
Hálásan pillantottam rá, és az járt a fejemben, hogy anyu milyen megvetően nézett rám, amikor azt válaszoltam neki a tíz évre, hogy addigra vénasszony leszek, és kimarad a szex is az életemből. Apa legyintett, és rám szólt, hogy gondolkozzak józanul, és ne beszéljek marhaságokat.
– Marcika nem jön még haza. Nem akar téged látni! – mondtam ki nagy levegőt véve.
Levente nem fordult meg. Csak belecsorgatta a gőzölgő grízt a tányérba és kakaóport szórt rá bőségesen.
Letette elém, majd leült és megfújta a sajátját.
– Tudod, meg is értem. Mit vártunk tőle? Idegen vagyok – mondta keserűen.
– De téged mindenki kedvel. Vicces vagy és kedves! Azt hittem…
– Mindegy Hella, melléfogtunk, ezt rosszul csináltuk. Nem tudtunk jól gondolkodni, főleg nem egy gyerek fejével.
Hallgattunk. Mélységesen igaza volt, és ez fájt. Két felnőtt ember, aki nem számol a következményekkel. Ez mekkora ostobaság a részünkről!
– A lányokkal hogy ment? Találkozunk valamikor? – kérdeztem az első falat után. Forró volt, megégette a nyelvem.
– Legalább ennyire rosszul. Egyik sem akar megérteni vagy esélyt adni, hátha elfogadhatóvá válik nekik a helyzet.
– Félnek – mondtam szomorúan. – Mindenki fél…A lányaid, hogy elveszítenek téged, a fiam meg engem, közben meg itt vagyunk mi, és lassan mi veszítjük el egymást.
Levente rám nézett és nem mondott semmit. Nem nyugtatott meg, nem mondta, hogy ugyan már. Csak ültünk, ettünk, és arra gondoltam, hiba volt ez az egész. Hiba volt tényleg?
Milyen oltári nagy balszerencse beleszeretni valakibe, akinek van gyereke, és milyen pocsék dolog az is, ha a mi gyerekünk nem akarja megérteni a helyzetünket. Mindenkinek igaza volt egy kicsit, de ettől nem lettünk boldogabbak. Még soha nem volt ilyen csendes és szomorú az együtt töltött időnk.
Lehet, hogy nekünk nem is szabad boldognak lennünk. Nem, mert másokat megbántunk. Túl nagy az ár.
Kép forrása: Pinterest
