Liza és Máté történetének előző részeit itt olvashatod
Liza nagyon szeretett vezetni, de utálta, ha nem volt elég ideje arra, hogy valahova odaérjen. És most nyilvánvalóan nem volt. Furcsa dolog az idő. Hogy sok vagy kevés az mindig attól függ, hogy hova tartunk. Minden perccel messzebb került attól, hogy újra találkozzanak a beteg anyjával, és közelebb ahhoz, hogy Mátéval talán újra beszéljenek, hogy kérdezhessen és válaszoljon.
El sem tudta képzelni miért érezte Máté illatát, hiszen már olyan régen volt. Azóta számtalanszor kitakarította a kocsit, pedig az összes házimunka közül talán ezt utálta a legjobban. Törvénybe kellene iktatni, hogy az autómosatás a férfiak dolga – gondolkozott el ezen – de hamar rá kellett jönnie, hogy ebben az esetben az ő autója sohasem lenne tiszta. Mint ahogy egyébként nem is nagyon volt az.
Berántotta a kocsiajtót, mintha kint tudná hagyni az illatot, az újabb emléket, de valahogy bekúszott vele az ajtó repedésein és belengte az autót egészen hazáig. Ezért tudta végigcsinálni az a napot úgy, ahogyan mindig is akarta. Mert a férfi illata körülölelte végig. Persze tudta, hogy az egész csak a fejében, a szívében létezik, a valóság ennél sokkal prózaibb. Merthogy a valóság márcsak ilyen: prózai.
Pont tegnap tartotta meg a heti rendszeres bárcsak-napját, és mint mindig most is szentelt egy mondatot a Mátéval való szerelmének. A bárcsak-nap még jó tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor a barátnőivel – négyen voltak nagyon jó barátnők az egyetem óta – elhatározták, hogy havonta egyszer összegyűlnek és hangosan kimondják a másiknak, hogy mire vágynak. Bori szerint – aki hisz a szavak teremtő erejében – ennek komoly spirituális vagy milyen jelentése van, és higgyék el, ezzel közelebb kerülnek ahhoz, hogy valóra váljanak a kívánságaik. Ha valaki kívülről nézett egy-egy ilyen estét, joggal hihette, hogy harmadikos általános iskolások gyakorolják a mondatfajtákat, és épp az óhajtó mondatoknál tartanak. Egyébként valószínűleg ott is tartottak. A játék alapmondata ma is kint volt Liza ajtaján, éppen úgy, ahogy az egyetemi albérletek falán is mindig. “Mit tennél, ha nem félnél?” Őszintén hitt abban, hogy a sikereinket, az életünk teljességének elérését csak a félelmeink gátolják, és bizony félelemből van mindenkiben elég. Persze könnyű okosnak lenni. A vakmerő és a bátor között is hajszálvékony a különbség, és igazából csak a végeredmény felől olvasva lehet megmondani, hogy valaki bátor volt vagy épp vakmerő. Egy dolog biztos csak, hogy Liza nem félt.
Most igen. Félt. Nagyon félt. Pillanatnyilag egyetlen biztos pont sem volt az életében, és ez alaposan összezavarta. De ezt a napot, hála Máté illatának – vagy annak a furcsa illatnak, bárhonnan is jött – végigcsinálta. Büszke volt magára, mert úgy érezte, igazán tudott segíteni. És nem magán – mert valljuk be az ember sokszor azért járja be ezeket az utakat, hogy a saját gondolatain, érzésein könnyítsen – hanem azokon, akiken most kellett. Az anyjának szüksége volt rá, és ő tudta, hogy mit kell tennie. Késő éjszaka volt, mire hazaindult. Semmi másra nem vágyott, csak, hogy beüljön egy forró vízzel teli kádba, igyon egy csésze teát – feketét, cukorral és citrommal mint a menzán – és befeküdjön végre a “dreams come true” feliratú paplan alá. De valahol félúton járhatott már, amikor majdnem elgázolt valakit. A semmiből bukkant fel, erre akár meg is esküdött volna. Egyszer csak ott állt az út szélén, és reszelte a körmét. Igen, reszelte. Kis rövid, nyári szoknyában, talán harisnya nélkül kis cipőben, ujjatlan, virágmintás felsőben, ami alá besüvített a márciusi szél. A ruhán igaz, volt egy hosszú kötött bézs kardigán, de az nem sokat számíthatott abban a hidegben az autópályán. De a nőt mintha az idő sokkal kevésbé érdekelte volna annál, minthogy a körme nincs eléggé szabályosra reszelve.
A reflektor egy pillanatra megvilágította, ez volt a szerencse, mert így Liza félreránthatta a kormányt, és mivel senki nem járt arra ebben az időben, néhány méterrel később – ugyan keresztben az úton – de megállt. Kiugrott a kocsiból, hogy megnézze nem esett-e baja a nőnek. De az egykedvűen, ráérősen sétált felé, miközben az autó reflektora végig megvilágította. Olyan volt, mint egy filmsztár. Miközben közeledett, a hideg téli szél többször fellibbentette a kis színes, mintás nyári szoknyáját, és bele-belekapott félhosszúra nyírt barna hajába.
Mikor olyan közel volt már Lilihez, hogy az orruk szinte összeért, elmosolyodott.
(folytatjuk)
