Szeretem azokat az embereket, akik hangosan nevetnek és ok nélkül képesek derűt árasztani magukból. Van abban valami különleges, ha egy bizonyos kor után is képes valaki szertelen lenni, elfelejteni, hogy felnőtt, hogy komoly munkája van és felelősségteljes viselkedést várnak el tőle. Nem hiszem, hogy a világon mindenkinek bolondosnak kellene lennie ahhoz, hogy ne unatkozzunk, de kellene egy jó adag önfeledtség, amiről már jó ideje elfeledkeztünk.
Szeretem azokat az embereket, akiknek mindig van B tervük, ha az A félresiklana. Ha még sincs, akkor se esnek kétségbe, mert azt mondják az élet már csak ilyen: ritkán kiszámítható és ha nem vesszük komolyan, szórakoztató is tud lenni.
Szeretem azokat, akik pontosak és eszükbe se jut más idejével szórakozni, mert tudják, hogy minden perc fontos vagy az lehet, és nem gondolják túl önmaguk fontosságát azáltal, hogy várakozásra kényszerítenek. Jó azokkal együtt lenni, akik tudják, hogy vannak korlátok, de nem azért akarják átlépni őket, mert az vagány vagy pusztán kihívás. Ők azok, akik tetteikkel és gondolataikkal is meg akarják mutatni, hogy nem akkor merészek és újítók, ha másokat félrelökve haladnak, és terveiket akkor is jónak látják, ha senki nem bízik bennük.
Szeretem azokat az embereket, akiket nem zavar mások véleménye, és nem mennek fejjel a falnak, mert nem a tegnapi divatot követik, vagy ízlésüket nem mások véleménye határozza meg. Csodálatos olyanokkal találkozni, akik közel se tökéletesek, mert eláll a fülük, ritka a hajuk, alakjuk messze nem hasonlít egy sztáréra se, mégis mosolyognak, viccelnek, és nem bántják magukat azzal, hogy leszólják a testüket, hajukat és a másokba vetett hitüket.
Szeretem azokat az embereket, akik nem követelőznek, mondván nekik jár a jobb élet, a szerencse, a szerelem és a boldogság. Ők már tudják, hogy az életben sok dolog megadatik és még több nem, de ez természetes. Tisztában vannak azzal, hogy a csalódás és a küzdelem a mindennapok velejárója, és felesleges azt gondolni, hogy megkímélhetik magukat ezektől. Velük könnyebb az élet, mert már tudják, hogy a felhők mögül mindig kibújik a nap.
Szeretem azokat az embereket, akik még tudnak hinni. Hinni másban, a szerelemben, a sikerben és az örömben, amely nem mindig jut osztályrészül annak, aki e világon bolyong. Mégse adják fel, mert van bennük valami, ami nem hagyja, és ez a remény, a vágy a jobbra, olykor az elérhetetlenre. Mondhat nekik bárki bármit, mosolyogva faképnél hagyják azokat, akik megpróbálják lebeszélni őket a maguk választotta útról. Egyre kevesebben vannak, akik ki mernek állni a sorból, pedig ha kitartóak, az övék lesz a dicsőség. Lásd: feltalálók, felfedezők, nagy festők, művészek, akiket mások bántottak vagy gúnyoltak.
Szeretem azokat az embereket, akik tudnak várni. Bár ma ez nem dicséretes dolog, sokan összekeverik a jámborsággal, de azzal, amelyik butasággal párosul. Szeretem a szerény, visszafogott nőket és férfiakat, akik tigrisként haladnak útjukon előre, és kikerülik a sok bólogató birkát vagy veszettül csaholó kutyát.
Szeretem azokat az embereket, akik nem félnek, pedig szűkölve másztak ki a halál szorításából, de nem akarnak jobbak és okosabbak lenni ezáltal, hanem végtelen nagy nyugalommal szemlélik mások görcsös igyekezetét, tudva, hogy a világ nem törődik velük. Talán akadnak olyanok is még, akik visszaadnak valamit ennek a világnak abból, amit kaptak, megéltek és tapasztaltak. Fantasztikus mellettük lenni, velük beszélgetni, és meglátni azt a tartást, ami oly kevés ember osztályrésze a mai időkben.
Szeretem azokat, akik nem hajlanak úgy, ahogy a szél fújja őket. Hagyják, hogy cibálja ingüket, de tudják, hogy egyszer ki fog sütni a nap, mert nem maradhat meg a vihar örökre. Erejük és türelmük példaértékű. Mernek hinni, de nem mondják, lám, én tudtam, éreztem, és te nem voltál sehol, amikor itt kellett volna lenned.
Szeretem azokat, akik sose akarnak többnek látszani, mint akik és amik. Nekik van a legnehezebb dolguk a világon.
Szerencsére vannak még néhányan, akik értékesek, szeretettel és örömmel teliek. Ha nem így lenne, még felébredni se lenne érdemes.
