Valahányszor eszébe jutott a Nő, aki végül a második felesége lett, gyűlölte önmagát és a Nőt is. Minden értelmet nélkülözött ez a házasság, de a sorsa beteljesedése volt mégis, s most, hogy ott áll a Tulipán Étterem vörös márvánnyal kirakott mosdójának tükre előtt, újra látja maga előtt Virágot: Fehér, nyári ruhában van, piros tűsarkú cipő a lábain, sötét haja szorosan kontyba fogva, tekintete egyszerre éles és kihívó. Ez a kép előbb csak ritka alkalmakon kísértette meg, azután alattomosan rögzült koponyacsontjai között, végül rögeszméjévé vált:
A boldog perceket keserűvé tette, a templomi imádságokat üres színjátékká, a fontos
tárgyalásokat elviselhetetlen csapdává.
Már negyven éves elmúlt, amikor megismerte. Ugyan ki hinné, hogy ilyenkor még történhet bármi, ami mindent megváltoztathat? Pedig Virág éppen ezt tette! Egyszerű konyhalányként kezdte az egyik éttermében, sokáig észre sem vette, annyira jelentéktelen volt, de ahogy a napok, hetek haladtak előre, egyre többször elegyedett beszédbe vele. Tudta, hogy a konyha személyzete rossz szemmel nézi a gyakori társalgásokat, de mivel nagyképű volt és önfejű, nem vett tudomást róluk. Bármiről el tudtak beszélgetni! Néha úgy érezte, hogy már sok éve ismeri a lányt és mindegy, milyennek mutatja magát, mert valójában olyan, mint ő: tehetséges, makacs és törtető. Ha figyelmesen nézte az arcát és hallgatta beszédét, mintha tükörbe nézett volna a lelke.
Virág abban is rá hasonlított, hogy nem akarta mások utasításait követni, határozott
elképzelései voltak mindenről. A férfi tudta, hogy két dolgot tehet, vagy kirúgja vagy
előlépteti. Előléptette. A konyha személyzete döbbenten állt a tény előtt, hogy felkerül az
étlapra a rántott kovászolt uborka, és a desszert többé nem somlói galuska lesz, hanem créme brullée. De Virágnak ez sem volt elég, saját éttermet akart! Úgy hitte, hogy szabadságát csak úgy válthatja meg, ha soha többé nem lesz kitéve közvetlen kollégái irigységének és végre egy olyan éttermet vezethet, ami nem a hálózat része, hanem csak a kettőjüké! Akkor már a felesége volt. Hogyan is mondhatott volna neki nemet? Hiszen szerette, s mert magát látta benne, a becsvágyát is megértette.
Így alakult meg a Tulipán. Egy étterem, aminek a csodájára jártak, reggeli menüsora és
halkülönlegességei páratlanok, desszertjei különlegesek, a tálalás pazar. Maga az épület is
csodaszép lett, valódi tölgy bútoraival, narancssárga organza függönyeivel és az asztalokon
lévő fekete tulipáncsokraival elvarázsolta a vendégeket. Hamarosan neves lapok kezdtek
cikkezni róla, híres és hírhedt emberek törzshelyévé vált.
Kié a hírnév, a pénz és a vendégek kegye, maga a hatalom? Virág azt mondta, hogy
mindkettőjüké, de ő tudta, hogy a megannyi csodálatos menü Virág konyhájának titka maradt volna vagy egy nagyobb étterem lopott kincse, ha ő nem ad pénzt a Tulipán felépítésére, megnyitására. Egymás örökösei voltak, de minden étterme közül a legértékesebb örökség éppen ez az egy volt, ami soha nem lehetett az övé egészen, ahogy Virág sem volt az.
„Kié a Tulipán?” Ezt hangosan kérdezte magától, még mindig a tükröt nézve, de most sem magát látta benne, hanem a Feleségét. Fehér ruháját lágyan felhajtja a szél, sötét haja most kibontva, arca színtelen, tekintete üres. Ott fekszik a patak partján, sűrű haja alatt puha moha, minden zöld, fekete és fehér. Óvatosan fektette le, mintha félt volna, hogy felébred s még egyszer ránéz, élesen és kihívóan, s akkor beleszeret újra, s egy pillanatra elbizonytalanodik abba, hogy van fontosabb a hírnévnél, a pénznél és a hatalomnál.
„Kié a Tulipán?” – kérdezte magától ismét, majd egy pillanatra lehunyta a szemeit, úgy súgta:
„Az enyém.”
