Legszívesebben átaludta volna az egész napot. Szombat volt, szóval akár meg is tehette volna. De felverte az az éktelen fájdalom a szíve felett, amely hetek óta pontosabban ébresztette, mint a vekker. “Ébredj, kezdődik a szenvedés!” – kakukkolta ott bent valami, ő pedig hirtelen kinyitotta a szemét.
A szorító érzés és a retinájába toluló éles fény egyszerre elhessegetett minden álmot, nyugalmat, békét. A szakítás minden egyes szava, mozzanata tizedmásodpercnyi gyorsasággal elevenedett fel benne, megmérgezve a reggelét…
Nyakig magára húzta a takarót, és várt. Maga sem tudta, mire. Még sosem vált, azt sem tudta, mi fog most következni, meddig marad alatta az ágy, vagy milyen fényekre ébred majd a jövő hónapban. Minden olyan képlékeny, apróra tört, fájdalmas lett körülötte.
Hirtelen apró neszezésre lett figyelmes. A finom zaj egyre határozottabb lett, majd egy másik, monoton hang is kapcsolódott hozzá. Elmosolyodott. Az apró talpak és a szuszogás mindig megmelengette a szívét.
“Jó reggelt, kincsem!” – szólt halkan, pedig még nem is csapódott be mellé a párnák közé a meleg kis testecske. “Anya, bekapcsolod a mesét?” – felelte a kisfiú, ami megmutatta minden, világba vetett bizodalmát: van valaki, aki azért él, hogy neki mindig jó legyen.
A bugyuta, affektálós párbeszédek betöltötték a teret, ő meg csak bámulta a mesék hazug történéseit, és ölelte a sűrű hajjal fedett kobakot.
“Meg fogom csinálni. Miatta fel fogok állni innen.”
