Hédi hosszan bámulta anyja hátát, amint a konyhában tett-vett. Feltűnt neki, mennyire lelassult az utóbbi időben. Mintha takarékoskodott volna a mozdulatokkal. Sürgölődésről már szó sem volt, inkább megszokásból rakott rendet, vagy főzött magának két vagy háromnaponta, akkor se kedvből. Így tudott takarékoskodni, mert amióta nyugdíjba ment, már nem csordogált neki a pénz innen-onnan.
Régebben gyakran vállalt korrepetálást, de az utóbbi időben nem bírt a gyerekekkel. Butábbak, mint régen, mondta ki az igazságot. De ez nem is lenne baj, ha akarnának tanulni. Azt viszont nem akarnak, és szüleik hiába hiszik, hogy ha fizetnek, akkor ő csodát művel. A tudás motiváció nélkül nehezen ver gyökeret. Ezek voltak a házi Coelho mondásai, és ki tudja, hányszor ismételte, amikor kifakadt. Lassan feladta. Nincs már szükség az olyan vén csoroszlyákra, mint ő, mondogatta, és Hédi megharagudott rá. Az ő emlékeiben anyja fürge és határozott asszony volt, aki sose pihent, és ha tehette volna, hátizsákkal járja be a világot. Minden pénzét utazásra költötte, és nem zavarta, ha egyedül vág neki. Barátai fokozatosan elmaradoztak, kifogásokat kerestek, vagy egyszerűen meghaltak valami szörnyű betegségben. Rákban, ne finomkodjunk, jegyezte meg a nyugdíjas tanítónő. Ezt úgy mondod, mintha hivalkodnál vele, hogy te élsz, mondta neki egyszer Hédi nevetve, mire elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Tudod, néha csodálkozom is rajta! – felelte Hédi, mert valóban tudta, hogy anyja többször is kimenekült már a halál markából. Nem volt kétsége afelől, hogy halhatatlan. Vagyis egészen tavalyig meg volt győződve erről.
A konyhába, egy ingó lábú hokedlin ülve azonban rá kellett jönnie, hogy téved. Az asszony lassan eltávolodott a világtól, vagy a világ tőle. Szeme egyre ritkábban csillogott, és bár nem panaszkodott, nem látszott rajta sok öröm se.
– Anya, miért nem mozdulsz ki mostanában? – kérdezte óvatosan, nehogy megijessze azzal, hogy rájött valamire, amiről nem kellene tudnia, kimondania pedig tilos.
Az idős tanítónő visszafordult, de nem válaszolt. Ott volt a nyelve hegyén minden, amit már rég ki akart lökni magából, aztán elnyomta. Hogyan érthetné meg a lánya, aki harminc alig múlt, egy szem ránc sincs az arcán, nem beszélve feszes, izmos testéről, amit karban tartott, talán túlzottan is. Tudta, hogy előbb-utóbb feltűnik majd neki, hogy állandóan otthon ül, olykor a piacig vagy a boltig elballag, de csak azért, mert a hűtő magától nem telik. Más nem hiányzott neki semmi, csak az étel, és ő, aki annyira szeretett öltözködni, aki széles mosollyal fogadta és értékelte a bókokat, nem törődött a ruházatával se. Jó volt minden, ami addig a szekrényében lógott, beleértve a cipőket és a táskákat is.
Hogyan mondta volna el, hogy odakint a tömegben láthatatlan lett, és ez fájt neki. Már senki nem kapta fel a fejét, ha formás lábaival elvonult előtte, nem mondta kedvesen, hogy te aztán tudod, mitől döglik a légy, hiszen piros csizmában virított az egyik iskolai ünnepségen, sőt egyik tanévzáróra olyan kalapban érkezett, hogy úri dámának látszott spanyol arisztokrata körökből. Hatvanöt évesen azonban a tükör egy szottyadt szőlőfürtöt mutatott. Szeme alatt karikák sötétlettek, nyakán versenyt futottak a keresztráncok, szája kifehéredett, nem beszélve az izmairól, amik kezdtek szép finoman megpuhulni és hagyni, hogy a bőre már ne feszüljön rájuk.
Gyűlölte a kirakatok üvegéből visszaköszönő arcát, és hiába mondogatta jobb pillanataiban magának, hogy legalább él, nem szenved, mégis kiborult, ha meglátta magát egy fotón. Nem volt képes örülni annak, hogy nő, hogy olyan asszony, aki tisztességgel öregszik, és már egyáltalán nem érdekelte, hogy tíz kiló feleslege mind a lábára rakódott, de nem sajnálta a többletet a fejétől is. Telihold képe lett. Vagy talán palacsinta, mert a feszes hold lassan átfolyt puha tésztává, ami a gravitáció kevéssé áldásos munkája nyomán kiradírozta a vonásait.
– Fájnak a térdeim! – mondta később, és remélte, hogy lányának nem jut eszébe tovább faggatni. Mit nyúzza már? Mintha neki nem lenne mindegy, mennyit jár ki a lakásból.
Hédi érezte, hogy nem mond igazat. Nem a teljes igazságot vallja be, csak elbújik valami mögé, amit lehet falnak vagy egyszerű lepelnek nevezni, mindegy, hiszen akármi is az, öli a lelkét szisztematikusan. Ha megmondta volna neki, a régi, kemény asszony még vehemensen tiltakozott volna, talán meg is sértődik, mert gyengeségére fény derül. Így a hallgatást választotta, tudva, hogy a ki nem mondott szó nem fáj mindig olyannyira, mint ami arcul vágja az embert.
– Szeded a kollagént, amit hoztam? – kérdezte.
– Meg a magnéziumot, kálciumot, szelént és a vitaminokat! A reggelimet helyettesítik! Jaj, kedvesem, azt gondolod, hogy tényleg magam ellen dolgoznék? Nincs rá szükség, dolgozik helyettem az öregség. És ne mondd, hogy nem vagyok az! Bizony, az lettem. Érzem és tudom, és ha ez nem lenne elég, akkor már felejtek egyre gyakrabban. Egyszóval, szedem a rakás vackot, ami egyben tart.
A lány ajkába harapott. Értette is, meg nem is. Elhagyja magát, mondta otthon Lacinak. El akarja hagyni, mert könnyebb neki, mint elfogadni, hogy nem tizennyolc. Férje bólogatott, bár nem értette pontosan miről van szó, mert épp Tippmix meccseit vizsgálta, és se ereje, se türelme nem volt anyósa időskori traumáit megtárgyalni.
– Jól van, anya! Ha valami kell, szólj! De komolyan! És kérlek, sétálj, ne csak olvass vagy tévézz. Fogd fel, hogy szükségünk van rád!
Marcsi kényszeredetten elmosolyodott. Valóban? Igaz lenne még, hogy valakinek kell az ő tapasztalata, ereje? Régóta feleslegesnek látta a gondolatait, az emlékeit meg főleg.
– Ha kisüt a nap, majd sétálok!
– Ha nem, akkor is megteheted.
– Kislányom, hagyj már! Megígértem és kész!
Hédi a kabátja után nyúlt. Tudta, semmire nem megy a makacsságával. Ha úgy dönt, hogy begubózik, süthet a nap akárhogyan. Nagy levegőt vett, de visszanyelte a választ. Kinn az ajtó előtt kaparta még valami a torkát, de eszébe jutott, hogy még be se vásárolt, így lekocogott a lépcsőn, és az első hentesnél vett pár szelet karajt Lacinak, aki nem szereti a csirkemellet.
Kép forrása: Pinterest
