Amikor szeptember elején kicsik és nagyok nekivágnak az új tanévnek, sok szülő fellélegzik. Megvan minden, iskolatáska, könyvek, színesceruza, tornazsák, akkor rendben is vagyunk? Csakhogy az iskolakezdés nem csupán logisztikai kihívás, nem arról szól, hogy be tudtunk-e szerezni minden eszközt és meg tudtuk-e szervezni, hogy ki viszi és hozza a gyerekeket. A valódi feladat még csak most kezdődik, különösen az elsősöknél. A szülői jelenlét elengedhetetlen és nem merülhet ki abban, hogy hozzuk-visszük a gyereket, a többi pedig az ő dolga, nem beszélve az ebédről vagy egyéb étkezésről, ami nem szabad, hogy uralja a beszélgetéseket.
Első osztályba lépni mindenkinek nagy váltás. Az egész család startra kész, és sokan úgy élik meg, most vizsgáznak szülőségből. Természetesen akadnak olyanok, akiket ez nem hat meg. A játékos óvodai napokat felváltják a kötöttségek, hiszen a gyereknek most már hosszabban kell ülnie, figyelnie, végig kell hallgatnia másokat, miközben szinte minden nap újat tanul. Ez fizikailag és érzelmileg is megterhelő. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a szülő ne csak a tanszerek megvásárlását tekintse feladatnak, hanem valódi háttérként maradjon meg gyereke mögött.
Megjelennek a házi feladatok is, de ezeket úgy is fel lehet fogni, mint kapcsolódást, amely során a szülő együtt van a gyerekével, látja a nehézségeket, nem kritizálja a feladatok milyenségét, hanem megpróbálja támogatni az időnként fáradt és elkeseredett gyerekeit. A közös gyakorlás nem ördögtől való, és bár a szülők fáradtak, mégis elengedhetetlen. Egy osztályban, ahol 25-30 gyerek van, a csendesebb, nyugodtabb könnyebben elveszhet a hangosak közt.
A gyerek számára nem az a legfontosabb, hogy minden vonal, betű tökéletes legyen, hanem a munka, az igyekezet, és hogy érezze, a szülő hisz benne, mellette van. Azt kell megtanulnia, hogy nem megy minden elsőre, szabad hibáznia és tévednie. Az egyik legrosszabb, amit a szülő tehet, az az összehasonlítás a szomszéddal, a nagyobbik tesóval vagy baráttal, pedig ő maga is tudja, hogy a gyerekek nem egyformák. Senkit a világon nem érdekel, amikor valaki felnő, hogy gyerekkorában gyöngybetűkkel írt. Az viszont megmarad, ha kiabáltak vele, megalázták vagy megszégyenítették.
A pedagógusok gyakran mondják, hogy az a gyerek, akinek stabil háttere van, aki szeretettel teli légkörben nevelkedik, sokkal jobban halad, jobban beilleszkedik. Ez nem azt jelenti, hogy tökéletes szülőnek kell lenni, hiszen lehetetlen, de figyelmesnek, kíváncsinak és érdeklődőnek lenni nem az.
A szülő akkor tesz a legtöbbet, ha kérdez és figyel a válaszokra. Fontos, hogy tudja, minek örült a gyerek aznap, mi bántotta, és ne vegyen minden szót, mondatot sértésnek. Hagyja, hogy a gyereke megtalálja a helyét, hogy kibontakozzon, és adjon időt neki barátokat találni, ne akarjon helyette intézkedni.
Az elsős kor a tanulásról szól. Ebbe beleférnek a hibák, az is, hogy a gyerek megtanulja kijavítani azokat, hogy türelmesen várjon a sorára, hogy legyen ereje és kedve újrakezdeni. Ez hosszú tanulási folyamat, amit kudarcok tarkítanak. Ez így van jól, ezt hívjuk fejlődésnek.
A pedagógus nem ellenség, de nem is dadus, hanem partner. Az a feladata, hogy tanítson és neveljen, de ne alapvető dolgokban, hanem olyasmikben, amelyek a közösséget szolgálják. Az odahaza nem szokott csúfolódni, verekedni-gyerek nem otthon van a nap nagy részében, hanem az iskola udvarán, az ebédlőben és a tanteremben, amely rengeteg új helyzetet teremt a számára. A szülő nem látja, nem hallja, mit mond és tesz, fontos, hogy ne higgyen el minden elsőre, járjon utána annak, amiről gyereke panaszkodik. A gyerek érdeke, hogy ne kerüljön kéttűz közé, mert a szülei mellett számára nagyon fontos lesz hamar a pedagógus is, és ezt nem szabad megakadályozni.
Egy iskolás gyerek életében legnagyobb kapaszkodó a szülő, aki valóban jelen van az életében. Az, aki nem a telefonját nyomkodja, amikor mesél neki, aki dicséri és bátorítja, aki leül mellé, nem szapul másokat, aki kimondja, itt vagyok, nem baj, ha hibázol, hiszen minden tevékenység gyakorlást igényel.
Kép forrása: Pinterest
