Amióta Luca annál az öreglánynál vendégeskedett, mintha megnyugodott volna. Próbáltam faggatni, de annyit mondott, jó volt minden. Képzelem. Ismerem őt, hazudik, de csak azért, hogy ne mondhassam, na látod, ilyesmik várnak rád. Hogy lett volna jó egy olyan asszonynál, akinek a kicsi fiacskája behálózta a lányom, majd úgy tesz, mintha ez természetes lenne?
Hirtelen eszembe jutott, hogy ez az eset nekem azért is fájdalmas, mert volt részem hasonlóban. Nem sokkal azelőtt, hogy megismertem a férjem. Valamivel több voltam, mint a lányom, talán egy-két évvel, amikor sikerült belefutnom egy hasonló kalandba. Soha nem meséltem el senkinek anyámon és a legjobb barátnőmön kívül. Magam alatt voltam, nem sikerültek a vizsgáim, kilátástalannak tűnt az életem, és akkor belefutottam egy fura szerelembe. Részemről az volt, részéről azonban egy kaland. Az idegen, nevezzük X-nek, majdnem negyven volt, házasságban élt, de nem volt gyereke. Azzal kábított, hogy elválik, mert a jégkirálynő mellett, akit elvett, pokol az élete. Nem tette, nem szokás az ilyesmi, és nem sokkal a szakításunk után úgy tudom, mégiscsak született gyereke. Soha nem nyomoztam utána, de mintha valaki pletykálta volna. Már nem számított, mert én is férjhez menni készültem.
Tudom, tudom, szégyelljem magam, de abban az időben a szégyenen kívül mindent éreztem. Először is nem tudtam, hogy nős. A legelején. Se gyűrű, se semmi. Amikor meg már benne voltam, úgy beleestem, mint a légy a cefrébe. Biztosan minden lány ugyanazt mondaná, amit én, hogy kedves volt vele meg figyelmes és elárasztotta bókokkal. Így volt. Naiv voltam a végtelenségig, és amikor szembesültem azzal, hogy kihasznál, már nem érdekelt. Tíz hónapon át tartott ez a kapcsolat, és neki eszébe se jutott változtatni rajta. Szakítottam vele, és utána soha többé nem találkoztunk. Egyszer majdnem belebotlottam egy apró üzletben valahol a város túlsó végén, de időben észrevettem őt és a jégkirálynőt. Meg se néztem őket rendesen, hanem megfordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, leléptem.
Mindez felcsuklott bennem Luca kapcsán. A történelem nehogy már ismételje önmagát! Mi van, ha a lányomnak is hasonlóképpen meg kell szenvednie, hogy megértse, nem hozzávaló Botond? Üljek le és meséljem el neki a magam esetét? Nem, soha! Ha eddig nem mondtam el senkinek, most még véletlenül se fogom. Mit szólna az apja? És különben se vetne rám jó fényt. Hiába múlt el annyi idő, a hülyeség és ostobaság akkor se szépült meg.
Mégse bírtam nyugton maradni, mert két nappal később, amikor kettesben voltunk a konyhában, a lehető legkedvesebb hangom megkérdeztem tőle:
– Luca, és most ne kapd fel a vizet, biztos vagy benne, hogy ez a te Botondod nem nős?
Megfordult, ajka lebiggyedt, és láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, sikítson-e vagy sem.
– Anya, van még valami a tarsolyodban? Tényleg mindent ki akarsz játszani, amitől rosszul érezhetem magam a bőrömben?
Elsápadtam. A gyerekem azt hiszi, hogy rosszat akarok neki, pedig csak óvni szeretném.
– Kérlek, ne így fogd fel! Én szeretném, ha nem szembesülnél olyasmivel, ami összetöri a szíved.
– Az én szívem rendben van, ahogy van. Ha összetörik, nem neked fáj!
– De nekem is, mert az anyád vagyok.
Lesajnálóan végigmért.
– Ti, anyák azt hiszitek, hogy pár mondattal megúszhatjátok a lelkifurdalást? Nem. Ne is legyen! Ez az én döntésem, én vállalom érte a felelősséget! És hogy a kérdésedet se kerüljem ki: nem nős. Nincs gyűrűje, voltam nála, láttam, hol és hogyan él. Hidd el, ezt nem lehet elhazudni!
– Hála az istennek! Akkor nem is nyúzlak tovább.
– Jobban is teszed, mert már nagyon utálom, hogy ebben a családban mindenki az én magánéletemmel foglalkozik. Mondd, te miért nem apára vagy Zsófira koncentrálsz? Menjetek el színházba vagy utazzatok el! Nagyok vagyunk, rég nem lehet akadály, hogy ki vigyázzon ránk.
– Most te vagy a fontos. Mi csak azt akarjuk, hogy sínen legyen az életed.
– Nem kell semmit akarnotok, mert még én se tudom, hogy mit akarok. Nem foglalkozom folyton azzal, mi lesz egy vagy öt év múlva. Ez már rég nem szokás a mai világban.
– Tudom, a jelenben élsz…De a jövő legalább ilyen fontos.
– Jól van, anyukám! Ezt a szép Coelho-idézetet tedd csak ki a Facebookra, engem meg hagyj vegetálni ebben a fránya mában. Jó?
Elnevettem magam. Tudtam, hogy felesleges tovább minden beszéd. Ha Botond tényleg nem nős, akkor már egy jó pontja van. Nem hasonlíthatom a magam életét a lányoméhoz. Nem ugyanazok vagyunk. Szerencsére ő nem tudja, hogy jártam már hasonló cipőben, és alaposan melléfogtam. Ezzel nem dicsekszem, inkább visszavonulót fújok.
– Apáddal szóba állsz valamikor? – kérdeztem a legvégén.
– Egyszer biztosan.
– Már nagyon nehezen bírja, hogy kerülöd.
– Nem kellett volna állat módjára viselkednie, és akkor nem kerülném.
– Kislányom, igazad van. De tanulj meg megbocsátani!
– Ha eljön az ideje, megteszem. Ne oktass ki folyton! Egyik pillanatban felnőttként kezelsz, a másikban meg elfenekelnél. Jó lenne, anya, ha eldöntenéd, hogy a szemedben kislány vagyok-e még, vagy felnőtt nő!
Nem válaszoltam. Nem mertem azt mondani, hogy gyerek. Mindig gyerek. Felnőttről szó sincs. Nekem ő baba, és talán az is marad mindörökre.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
