Nagyon sok hiábavaló dolog van a világon. Ezek közül elég megemlíteni a szépségversenyeket, de magát a versenysportot is. A sportolók korán kelnek, millió órát és energiát fektetnek abba, hogy eredményeket érjenek el. Van bennük kitartás, elhatározás, erő és sok olyasmi, amit a hétköznapi ember elismer, díjaz. Egyikünk se tudná utánacsinálni, pontosan úgy, ahogy nem vagyunk képesek éheztetni magunkat vagy szélsőséges esetekben hánytatni, miként a szépségverseny résztvevői vagy a modellek. Látjuk, mire képesek az emberek az elismerésért, pénzért, dicséretért. De valljuk be, mi értelme annak, hogy valaki harminc méter magasról vízbe csobban, vagy kétszáz méteren elsőként ér be a célba? Ugyanez vonatkozik minden egyes olyan sportra, amely a teljesítményről szól, mert a pénzt még talán meg tudjuk magyarázni. A világ nagy hiábavalóságai közé tartozik a Forma-1, és nyugodtan szedje le valaki a fejem érte, a foci is. Mondhatjuk azt, hogy kell a cirkusz, a szórakozás, de persze tudjuk, hogy az anyagiak dominálnak. Egy sportoló, egy autóversenyző hiába edz órákon, heteken, éveken át, akkor is két dologért teszi: a díjakért és a pénzért. Azok, akik a mindennapokban dolgoznak, erejükön felül teljesítenek soha semmilyen különleges juttatásban nem részesülnek, díjakat se osztogatnak nekik, pedig naponta kockára teszik az életüket.
Belegondolt már valaki abba, hogy egy tűzoltónak hányszor kell égő házba rohannia, ahol bármi felrobbanhat egy pillanat alatt, nem beszélve a lezuhanó gerendákról, a bent jajveszékelő vagy fuldokló emberekről? Vagy hány alkalommal kell baleset helyszínére sietniük, hogy kivágjanak valakit egy összetört kocsiból, vagy halott embereket szedjenek ki szétroncsolt járművekből. Még ha azt is állítanánk, hogy bizonyára hozzá lehet szokni a látványhoz, a lelki dolgokkal senki nem törődik az ő esetükben, nem beszélve a testi épségükről.
Kiskorunk óta arra neveltek bennünket, hogy csodáljuk azokat, akik nálunk különbek. De ezek alatt nem azokat értjük, akik a mindennapok hősei túlzás nélkül. Ámulva nézzük, és sírunk a dobogó felső fokán álló sportoló miatt, mert felhangzik a Himnusz, és büszkék vagyunk, pedig ezektől nem leszünk többek. A tűzoltó, a rendőr, akit megkéselnek, lelőnek nem kap olyan fizetést, hogy megérje neki. Nem akasztanak a nyakába semmit, ahogy este hazaér, és nem érdekel senkit, hány embert, gyereket mentett meg, vagy hány alkalommal volt veszélyben, mert ez a munkája. De miféle világ ez, ahol azt se tudjuk értékelni, ami valóban fontos?
Szidjuk, bántjuk a pedagógusokat, pedig gyerekünk a kezük alatt fejlődhetne, ha volna rá igény. Több borravalót hagyunk a pincérnél, adunk a futárnak, mint amennyit szánunk olyan ember ajándékára, aki minden egyes nap éveken át neveli, tanítja a gyerekünket.
Nem a sporttolók ellen vagyok, félreértés ne essék, de milyen jó lenne, ha egyszer már arra is gondolnánk, mekkora dolog ma nővérnek, ápolónak lenni egy kórházban. Amikor bekerülünk magatehetetlenül, kiszolgáltatva, akkor jusson eszünkbe, hogy vannak és nagyon kellenek olyan emberek, akik kimosnak bennünket a vizeletből, ürülékből, és azzal, hogy ez a munkájuk, nem lehet elintézni mindent. Ez, de mi van, ha majd nem lesznek? Ha elfogynak, mert mindenki influenszer akar lenni, és senkinek nem lesz kedve hányást takarítani, vagy gennyes sebeket kötözgetni? Csodálhatunk mi szép nőket, ájuldozhatunk attól, ki milyen izmos, vagy épp talpig Gucciban jár vécére, de ha bajba kerülünk vagy valamelyik szerettünk, eszünkbe jut-e, hogy ne csapkodjuk az asztalt, tomboljunk, hiszen addig nem volt értékes számunka egy kórházi dolgozó, egy 38 fokban buszt vezető ember, ahogy a mentős, az otthoni betegápoló sem.
Az a baj, hogy azt hisszük, csak annak van értéke, amit csodálunk, és ami elérhetetlen. Nem lehetünk mind bajnokok, szépségkirálynők, de erre nincs is szükség. Milliókat, milliárdokat áldozhatunk sportra, világversenyekre, mindez csak külsőség, és ezektől talán dagad a mellünk pár napig, de nem lesz jobb vagy különb életünk. Ha viszont kihúznak bennünket egy égő kocsiból, ha nem hagyják, hogy az út szélén haldokoljunk, ha kicserélik alattunk a lepedőt, vagy meghallgatják, segítik a gyerekünket, aki sérült, SNI-s, ADHD-s, akkor a világ jobb hely lesz, lehetne, ha megfordítanánk a sorrendet.
Egyre több szakemberre, mesterre van szükség, ehelyett a világ kitermeli azokat, akiket a fotelből dicsőítünk, pedig aligha lehet fontos nekünk, hogy ki nyerte az idei Balaton vagy világszépe versenyt, ami amúgy is szubjektív. Maximum a kommentekben vagdalkozhatunk azzal, hogy nem is volt szép, és a pesti utcán tucatjával találunk különbet. Számít ez? Minden verseny arról szól, hogy ne legyünk átlagosak, hogy megmutassuk, mennyivel többre vagyunk képesek, mint egyesek. Igen, ez szép és elismerésre méltó, ám az emberek 99%-a nem versenyekben és miatt él, hanem egy olyan világban, ahol fent kell maradnia a víz felszínén.
A jövő nagyjainak azoknak az embereknek kellene lenniük, akik valóban kockára teszik testük-lelkük, hogy másokon segítsenek. Olyan embereket kellene piszkosul megfizetni, akik lehajolnak és felemelnek bennünket, akik gondoznak, ápolnak, ha mi magunk képtelenek vagyunk erre. A kórházakban, az idősek, haldoklók házában, amelyekbe mi is bekerülhetünk, vajon tudunk-e majd arra gondolni, hány gólt rúgott a válogatott az idei EB-n?
Vegyük már észre, hogy milyen fontos egyes szakma, és ne higgyük, hogy természetes éjjel-nappal készenlétben állni és életeket menteni, gyógyítani, vagy gyerekeket nevelni. Ez utóbbi sajnos nem látványos egy ideig, ezért sokan úgy hiszik, elég, ha a gyerek bent van egy iskola, óvoda nevű épületben, pedig azokban az években dől el jórészt, hogy lesz-e valakiből profi villanyszerelő, felelősségteljes ápoló vagy műtéteket hibátlanul végző orvos, aki ha téved, mi ottmaradunk a műtőasztalon, ha rutinműtét volt, ha nem. Ha hagyjuk, hogy mindez átalakuljon, ha nem akarunk már kenyeret sütni, kertet ápolni, házakat építeni, ki fog majd?
Ezért ne csodálkozzunk azon, ha magunk körül olyanokat látunk, akik távoli országokból érkeznek (most nem politikára gondolok, nem a migrációra, hanem önként) és elvégzik, amit az európai ember már nem igazán akar. Ha erre valaki felkapja a fejét, jusson csak eszébe, hányan mentek le valaha a Balaton partjára fagyit árulni, vagy dolgoztak nyaranta, és hányan teszik ezt most. Persze, akadnak még, de oly sokszor hangzik már el, hogy ennyi pénzért semmiképp, meg a nyár pihenésre és nyaralásra való… Vagy nincs igazam?
Az értékrendekben bekövetkező változás még sok hasonló problémát generál, és ennek még közel sem vagyunk a végén. A folyamat nem megállítható, de módosítható lenne, ha lenne szándék és akarat mögötte. Ha…
Kép forrása: Pinterest
