Harmincnyolc vagyok. A férjem negyven. Tíz éve vagyunk házasok. Átlagos, még úgymond fiatal pár, akinek két gyerekére a nagymama vigyáz, mert nyaral. Szegény drága, biztosan őszül a héten, mert egyik fiú se egyszerű, mégis elvállalja. Amikor kimondja, hálásan megölelem, és nem sejtem, hogy ez lesz az utolsó közös nyaralásom a férjemmel. Nem történt semmiféle tragédia, nem ezt mesélem el. A legtöbb ember ilyen mondat felvezetője után arra számít, hogy a férj legalább vízbefulladt, megette egy cápa vagy hasonlók. A tragédia bennem zajlik, láthatatlan és kíméletlen. Így mások nem tudnak róla, aki meg benne van, nem törődik vele. Pontatlan vagyok, én benne vagyok, törődöm, mert beledöglöm, csak a férjem nem, mert ő okozza. Egy háborút kirobbantó ország vezetője vagy bármije se gondol arra, milyen károkat fog okozni, inkább annak örül, ami a befejezésével várható: siker, új területek és pénz, pénz, amiből sosincs elég. Közhelyek, de valljuk be, közhelyek tégláiból épül az élet fala.
Gradoban vagyunk, a városka bájos és zsúfolt, de nem bánom. Sétálunk, finomakat eszünk, strandolunk. Ezt hívják nyaralásnak. A parton emberek. Szépek, csúnyák, hangosak, kövérek és soványak, azaz mindenfélék, amilyen a világ, és amilyenek vagyunk mi. Vagy csak én.
Persze nem bírom ki, megkérem Balázst, csináljon pár fotót rólam. Gondosan becsomagolom magam színes leplekbe, úgy fordulok, ahogy a videókon láttam, amiket hetekig nézegettem otthon. Első körben azt válaszolja, majd később, inkább igyunk valamit, utána épp rá akar gyújtani, ezért elsétál messzire, harmadjára pedig kiselőadást tart arról, hogy milyen felszínes mindenki, mert csak a fotókkal törődik. Pedig a pillanat az pillanat, megállítani egy fényképpel se lehet. Hallgatom és nézem az én szépmosolyú, kedves férjem, aki annak idején keményen harcolt értem, mert nem adtam magam könnyen. Még hallom a fülemben, amikor arról sóhajtozik, hogy gyereket akar, szépséges fiúkat, a lányokat én teszem hozzá, mire bólogat, hogy természetesen. A testünk hamar reagál a kérésre, és valóban gyors egymásutánban szülök két rosszcsontot. Valóban sok baj van velük, de hát nem ülhetnek egy széken vigyázzban egész nap.
Balázs örül, lelkes és büszke. Ez azonban lassan elmúlik. Az egyik hasfájós, a másikkal gond van az óvodában, én otthon, szalad a lakás, és csak évek múlva, amikor mindkettő iskolás lesz, térünk vissza a régi életünkhöz. Nem a házasság előttihez, inkább a nemlétezőhöz. A ház rendben van, újra dolgozni kezdek, egészen szépen éldegélünk. Nem fényesen, de nem is vajaskenyeret eszünk huszadika után. Egyetlen baj van csak: én nem tudok lefogyni. Rajtam maradt huszonöt kiló. Próbálok éhezni, sétálni, egy ideig eljárok jógára, de semmi nem történik. Hol az egyik gyerek beteg, hol a másik, ezért nincs időm, sem erőm magammal foglalkozni. Balázs morog ezért, azért, mindig talál valamit, amibe beleköthet. Én türelmes ember lévén nem veszem fel a kesztyűt, azt mondogatom magamnak, hogy mindez átmeneti, majd jönnek jobb idők. Így érünk el a tizedik évhez, amikor is a szülei egy nyaralást ajándékoznak nekünk. Hat nap Gradoban, kettesben teljes ellátással. Majd kiugrok örömömben a bőrömből, Balázs mosolyog és köszöni.
Az első nap a városban még készít rólam egy-két képet, egyik se túl előnyös, de nem mondom, mégis fáj a szívem. Ő ilyennek lát, vagy csak béna, morgok magamban, amikor este átnézem az aznapi felvételeket. Bezzeg ő jól néz ki. Széles mosollyal pózol, látszik a felsőtestén, hogy ideje edzeni jár. Nem túl izmos egyelőre, inkább csak kellemesen domborodik a karja, és a válla íve is megváltozik. Tetszik nekem.
A napernyők tövében azonban hárít. Elszégyellem magam, mi a fenének akarok én képet, amikor nem nézek ki jól? Igen, nagy a hasam, narancsbőrös a combom, nem beszélve a fenekemről. Tokám is van, de a nevetésem kellemes. Megnőttek a melleim is, vagy inkább sose ment vissza normálisba. Anya vagyok, majdnem negyven, és nem modell. Igen, ezt a férjem is észreveszi, és nem akar lefotózni. A szája sarkában megjelenik egy fura fintor, amit csak én veszek észre, mert ismerem. Gyorsan rendezi a mimikáját, és mosolyogva közli, hogy később kattint párat, most elmegy és hoz valamit inni. Ez a jelenet harmadszor történik meg nyaralásunk alatt. Érzem és tudom, hogy gond van. Itt vagyunk négy napja nyugalomban és egyedül, de csak egyszer voltunk együtt. Az se tartott tíz percnél tovább. Megtette, amit a haza megkívánt, majd elaludt. Én meg sírtam egy keveset, majd szintén elaludtam.
Most, amikor megint visszautasít, és elindul a kis öltözőfülkék közt, hogy italt vegyen, nem bírom ki, utána lopózom. Eszébe se jutna figyelni rám, ezért kihangosítva beszél valakivel.
– Képzeld, folyton fotóztatja magát! Egy bálna, és nem veszi észre! – A válasz nevetés. – Ránézni se bírok.
Csak a hátát látom, de mintha oda is kiülne az undor. Pár lépésről is érzem, hogy valóban utálja a testem. Ekkor egy női hangot hallok:
– Mondtam már, hogy hagyd el! Meddig kell még győzködnöm téged?
– Van két fiam.
– Ez nem kifogás. Úgyis az anyjukkal maradnak, te is tudod. Majd látogatod őket, de végre azt az életet élheted, amire most vágysz.
– Tudom…Igazad van…
– Baluka, hiányzol! Siess vissza!
Ekkor megbotlok egy nyugágyban és elterülök a homokban. Nem hallatszik a puffanásom, a háj is felfogja, mondaná a férjem, akinek szeretője van. Az ágyon fekvő felriad és megkérdi, jól vagyok-e, mire azonnal sírni kezdek. Angolul válaszolok, és megnyugtatom, hogy csak az ijedtség. Elmosolyodik és felsegít. Testes, ötvenes férfi, nem valami vonzó, de segítőkész. A bálna feláll, lesöpri magáról a homokszemeket, és többé egyetlen egy alkalommal se kéri a nyaralás alatt, hogy készítsen róla képet a férje. Elmegy az étvágya, és szédülni kezd, ezért egy nappal korábban hazaindulnak. A másik feltűnően jókedvű, magabiztos, és nem sejti, hogy titka kitudódott.
Anya otthon azonnal rájön, hogy nincs baja a gyomromnak. Kérdőn rám pillant, és én, amikor senki nem hallja, annyit mondok: Válunk. Bólint, és egyáltalán nincs meglepve. Másnap állok a tükör előtt, vizsgálom a testem, amely fontosabb, mint a lelkem. Eldöntöm, ideje a változásnak. Nem játszom visszahódítóst. Elválóst fogok, valódit. Keresek egy ügyvédet, egy étrenddel foglalkozó szakembert és egy edzőt. Mind drága, de meg kell tennem.
Balázs két hétig nem sejt semmit, csak akkor néz rám döbbenten, amikor kérem, hogy írja alá a papírokat. Még azt se kérdi, miért, hogyan, mit akarok valójában. Megteszi, és talán boldog.
Én még nem vagyok, de az leszek. Nemsokára, amikor magamért fogyok le, magamért járok tornára, és magamért mosolygok a tükörbe. Ha mindennel megleszek, első utam egy profi fotóshoz vezet majd, és olyan fotókat csináltatok, amelyeken alsóneműben pózolok. A legjobbal pedig kitapétázom a falat a halóban. Ha lesz hálóm, és a gyerekek nem utálkoznak nagyon.
Kép forrása: Pinterest
