A napok hetekké olvadnak, a hetek hónapokká, mire azt veszem észre, hogy az életem már rég nem az, ami addig. Gyerekeim mintha elítélnének a boldogságom miatt, de nem mondják ki. Csendben sunnyognak, ha arról van szó, hogy nekem is jár a nyugodt élet. Most már valóban spanyolul tanulok, és az unokákra vigyázom olykor-olykor. Valaha nem így gondoltam. Nem ezt az életet szántam magamnak, de ami történt, az a legjobb, azok közül, ami történhetett.
Gergely hetek alatt rendbe jött. Nem volt olyan súlyos az a sztrók, mint ahogy gondolták. Az orvosa annyit mondott, hogy kímélnie kell magát, és ebbe nem tartozik bele az állandó stressz. Igazat adtam neki, de vajon ki ne akarná megúszni? Az élet nem ilyen. Egyszerűen változtatni kell rajta, de gyökeresen, mert a somolygás, meg a nem lesz semmi baj nem elég. Dalma úgy kerül, mintha leprás lennék, de hiába fúj, áskálódik, az apja szeret engem. Sose mondtam el neki, hogy beszélt velem a kórházban, mégis megtudta. Tagadni viszont nem tudtam. Elképedt és nagyon haragudott. Két hónappal az események után, egy sima keddi délutánon, kedvesem megállt előttem a konyha közepén, rám nézett és nekem szegezte a kérdést:
– Nóra! Ha el kellene hagynod az országot, képes lennél rá?
– Menekülni akarsz? – kérdeztem vissza. – Nem gyáva dolog ez?
Összeráncolta a homlokát, majd megcsóválta a fejét.
– Én nem akarok így élni tovább. Azt se szeretném, hogy veszekedni kelljen a saját gyerekeinkkel, mert irányítani akarnak bennünket. Nyugalmat és csendet akarok.
– Megértelek…
– Akkor kezdj el spanyolul tanulni…
– Spanyolul? Minek?
Felnevetett.
– Költözni akarok, ha velem tartasz. Úgy gondolom, jár nekünk, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. A vállalkozásom működni fog messziről is, és majd átruházom a hatalom nagy részét a helyettesemre. Nem fogja bánni.
Alig hittem a fülemnek. Elmegyünk? El innen, ahol születtem, felnőttem, ahol a gyerekeim élnek?
– Te sem? – kérdeztem csendesen.
– Tudom, hogy nem. Én úgy szeretnék élni, hogy ne bántson senki. Ne a halálomat várja, és ne abban reménykedjen, hogy magányos maradok, akit benyomhat az öregek otthonába, hogy majd rátehesse a kezét a pénzemre.
Hallgattam. Egy efféle döntést meghozni nem könnyű. Részéről se volt az, de nekem is el kell még döntenem, hogy képes vagyok-e elhagyni a felnőtt gyerekeimet meg az unokákat csak azért, hogy Gergellyel éljek. Ő az utolsó szerelem az életemben, szóval nincs mese. Ha meg akarom tartani, akkor vele kell mennem. De én nem birtokolni akarom őt, hanem szeretni és vele lenni, mert mellette vagyok az az ember, aki szereti önmagát. Ennél többet meg senki nem adhat a másiknak.
Bólintottam, és másnap beiratkoztam egy nyelviskolába, majd elkezdtem utánajárni annak, mi lesz a nyugdíjammal, ha elhagyom az országot. A két évem se vész el, ha odakint munkát vállalok…Még van bennem elég erő és elszántság, hogy ne adjam fel, különben is egyre jobban megy a spanyol. Már nemcsak a casa szó nyer értelmet.
Hathónapot adtunk magunknak az ügyeink elintésére, mire eljött a szeptember. Akkor szóltam csak a tervekről a gyerekeknek. Megdöbbentek, árulónak neveztek, és pár napig nem kerestek. Végül áldásukat adták. Dalmát viszont nem avatták be, erre nyomatékosan megkértem őket. Gergely úgy adta el a lakást, hogy csak november végén kell elhagynunk, de mi októberi költözésben gondolkodtunk.
Két öreg újrakezdő, mondtam egyik reggel nevetve, mielőtt még elindultunk volna. Gergely közelebb lépett, megsimogatta az arcom, és annyit kérdezett:
– Nem fogod megbánni?
– Honnan tudnám? Amíg nem vagy undok és házsártos, biztosan nem. És te?
– Soha, semmikor. Ott lesz a tenger, a laza mediterrán élet, ki ne akarná? Nóra, szeretlek, és veled akarok maradni, de úgy, hogy nem megyek rá, ahogy itthon majdnem. Egy életem van…
Hozzábújtam, megcsókolt, és nem kételkedtem abban, hogy jó lesz nekünk együtt. Ismertük egymást, nem voltunk kamaszok, hogy mindenen megsértődjünk, és tudtam, hogy idehaza előbb-utóbb kikészítene a lánya bennünket. Pontosan két nappal a repülő indulása előtt mondtuk meg neki. Úgy elsápadt, hogy Hófehérke színesbőrű királylánynak tűnt volna mellette.
– És velem mi lesz? – kérdezte.
– Kislányom, már felnőttél…Ugyan mi lenne? Ideje a saját lábadra állnod, és nem rám támaszkodnod. Majd időnként meglátogatsz, ha kedved tartja… – felelte az apja határozottan. Ez még engem is meglepett.
– De apa…
– Sajnálom, de nincs visszaút – hangzott a felelet. Gergely döntött. Mellettem és önmaga mellett., és az élet mellett, amelyet meg akartunk élni. Nem nagylábon, nem hivalkodva, hanem csendesen, kirándulgatva, jó borokat kóstolgatva és millió óra pihenéssel.
Két nap múlva el felszálltunk a gépre, ami Malagára tartott. A nap sütött, az ég kék volt, én meg olyan boldog, mint még soha. A stewardess kedvesen megkérdezte, hogy nászutasok vagyunk-e, mert akkor hozna egy üveg pezsgőt. Nemet intettünk, mégis hozott. Nevetett, és mi is nevettünk, amint elindult a repülő az ismeretlen felé.
Vége
Kép forrása: Pinterest
