Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
(Tóth Árpád)
Azon kapom magam, hogy figyellek, amikor nem veszed észre. Csak nézlek, ahogy beszélsz, ahogy mozdulsz, vagy csak elmerülsz valamiben. Látom, mekkora nyugalom tölt el, mert abban vagy, amit szeretsz. Ilyenkor, mintha minden a helyére kerülne. Te, én és a világ is. Ekkor megértem újra meg újra, miért szeretlek.
Szeretlek, mert nem kell szerepet játszanom melletted. Biztos pont vagy nekem ebben a bizonytalan világban. Nem vagy hangos és feltűnő, de én épp a csendes erőt szeretem, amit adni tudsz. Elhiszem már, hogy van valaki, aki nem játszmázik, aki nem szalad el, ha nehéz velem, de akkor se, ha magam alatt vagyok. Melletted más lettem, egy olyan ember, akiben sokkal több a derű és a türelem, mint addig valaha is. A jelenléted fényt gyújt bennem, amitől minden kicsit jobban látszik. Tisztábban. A napok se suhannak el semmitmondóan, hanem valódi élet van bennük, még ha olykor jelentéktelen apróságok is ezek. Emlékeztetnek, hogy milyen édes a kezed melege, egy mondat, amit csak nekem mondasz, a csend, amellyel visszafogod a benned szárnyaló szorongást.
Tőled nem ajándékokat kaptam, hanem valami meg nem nevezhetőt, ami megváltoztatta bennem az érzést, ahogyan a világra tekintek. Az életem nem mesebeli, hanem valóságos, és ez a valóság most sokkal kedvesebb, mint a hamis kép, amit máskor festettem rossz színekkel és ecsettel. Már nem keresek ismeretlen utakat, nem menekülök és nem kérdőjelezek meg mindent.
Néha eszembe jut, milyen volt nélküled: fáradt esték, kopár terek, amelyeket nem oszthattam meg senkivel. Bár önmagamból jövök, és nem te teszel engem egésszé, te vagy az, aki mellett jobbá válok, akihez mindig hazatalálok.
Nem tudom, lehet és kell-e ezt még teljesen szavakba önteni, de azt akarom, hogy tudd: szeretlek. Azért, aki vagy, amilyen vagy. A tökéletes és a tökéletlen pillanataidat is, amiket megosztasz velem. Azért, ahogyan szeretsz engem. Köszönettel tartozom neked és a szívemnek is, mert okos volt és rád talált. Görbére hajló utak vezettek hozzád, de én sose bántam meg a kanyarokat, útvesztőket, mert nélkülük nem hozzád találok. Ha azokat elkerülöm, most más ember lennék. Minden úttal, próbálkozással formálódtam, és ha fájtak is, mind elmúltak, ahogy annak történnie kellett. A rossz, a keserű kitörlődött, és egy reggel kisütött a nap. Micsoda közhely, mégis igaz! Lehetett volna még sokáig felhős az ég, borús és zivataros a hajnal, de beléd botlottam, és ez a botlás lett életem legjobb tette.
Köszönöm, hogy vagy nekem!
Kép forrása: Pinterest
