Két nő. Két egyéniség, két élet. Kettőt szeretni közhely. Kettő közül nem választani gyávaság. Talán, ha az elsőt szerettem volna, nem fért volna be a második a gondolataimba? Tényleg ennyire egyszerű lenne? A szív olyan, mint egy lyuk, amit be lehet foltozni? Milyen ócska hozzáállás ez!
Tudom, hogy elfogadhatatlan, de én valóban két nőt szeretek. Egyiket így, a másikat úgy. Mindkettő igazi és mindkettőben ott vagyok én. Mint a szeretet Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja. Nem a szerelem és a puszta vágy, ami bennem zajlik, de ezt nem érti meg senki, aki nem érzett hasonlót.
Ha ezt mondom, megint úgy tűnik, magyarázom a bizonyítványom. Egy negyvenes férfi vagyok, akiben megvan minden érzelem, ami miatt gyűlölni és szeretni lehet. Kívülről példás férj és családapa, némi lustasággal és önzéssel fűszerezve, de ez természetes. Vannak céljaim, gondoskodom a családomról, és ha kell, még takarítok is otthon. A kalapács és a csavarhúzó se idegen, de azért nem döglök bele az otthoni munkába. Hetekig halogatok egy zárcserét vagy autómosást. A szemetet se viszem ki szívesen, az nem illik a karakteremhez. Ezekért azonban nem lehet keresztre feszíteni, hiszen sokkal rosszabbak is vannak nálam. Még valami: nem iszom, vagy csak ritkán, nem cigizek, és balhézni se szoktam, mert a csendes elintézési mód híve vagyok. Értsd: beszéd. Mondjuk, nem figyelek túlságosan, mert a feleségem túl hosszan és túl részletesen elemez egy helyzetet, nekem meg elkalandozik a figyelmem. Ebből is volt már bajom bőven.
Egyszóval ez vagyok én otthon és a külvilág számára. Apa és férj. De van egy férfi bennem, aki bár szereti a nyugalmat és a harmóniát, páros lábbal rúgna bele mindkettőbe, ha megjelenne a Nő, aki miatt érdemes. Itt válok olyanná, akit gyűlölni lehet. Azonnal kibújik belőlem a vadász, és menten el akarom ejteni a zsákmányt. Nem azért, mert hím vagyok, vagy épp a szex elborítja az agyam, szó sincs ilyesmiről. Inkább visszavedlem azzá az emberré, aki régen voltam. Akit szerettem. Fiatal leszek, izgatott és tervekkel teli.
Ketten vannak bennem és ők ketten keményen küzdenek. Nem a szív és az ész harca ez, nevetséges lenne ezt hinni, csak egyszerűen képes vagyok két nőért rajongani. Szenvedélyesen és energiával. Mielőtt lecsapna rám az ítélkezés bárdja, közlöm, hogy nem léptem félre. Nem küldök titkos üzeneteket és nem teszek semmiféle ígéretet annak a nőnek, akiért dobog a szívem. Egyiknek sem.
A feleségem vidám és kedves, tizenkét éve ismerem és tisztelem, mert olyan nő, akiből nem sok van a Földön. Okos, becsvágyó és remekül koordinálja az életünket. A másik harminc múlt, egyedülálló, kissé visszahúzódó, mosolygós, de intelligens, olvasott és gyönyörű. Emma és Júlia.
Előbbi tudja, hogy szeretem, utóbbi talán sejti. Nem mehetek biztosra, mert a nők furcsák. Akkor se hisznek el valamit, ha tapasztalják, de akkor is ráéreznek dolgokra, amikor mi, férfiak még nem tudatosítottuk magunkban. Egyelőre csend van. Nem robban a bomba, nem szenved senki rajtam kívül. És ez így jó. Hogy ez meddig tartható fent, ki tudja? A család és a házasság, mint olyan, biztos menedék, nyugalom és öröm. Ezért él még az emberiség. Ezért nem hullott darabjaira, bár az idők faltörő kosa döngeti a betonbiztos alapokat, ezt tudjuk. Nélkülük fél vagyok, elesett és szomorú. Ám ott az a másik fél, amely mégis éledezik. Hogy hogyan, arra válaszolni sem merek.
Két érdekes nő, akik jobbat érdemelnek annál, mint bántást egy idióta részéről, aki azt magyarázza, hogy kétfelé akarna szakadni. A józanabbak talán felteszi a kérdést soraim olvasata után, hogy Júlia egyáltalán nem biztos, hogy szeretne engem. Mi a garancia arra, hogy megérné nekem vele lenni? A válasz erre egyszerű: nem tőle függ, hogy szeretem-e, hanem magamtól. Nem a viszontszeretés érdekel, hanem az, amit a közelében és a jelenlétében érzek. Neki ehhez oly módon, ahogy egy kívülálló hiszi, nincs köze.
Két érzés, két nyugtalanító állapot, amelyben nem vagyok otthon. Érzem, ahogy felkúszik a gerincemen a feszültség. Legszívesebben felpofoznám magam, de mit segítene azon, ami belül van? Gondolatok, amelyek fájnak, marják a belsőm és darabokra cincálnak. Mr. Hyde és Dr. Jekyll rendesen megtesz mindent, hogy ne tudjak aludni, hogy egyre karikásabb szemmel menjek dolgozni, és hogy úgy érezzem, egy valóban nagy üres gödör vagyok, amely engem nyel el, nem pedig az érzést, amit két nő felé táplálok.
Hát, kedves barátom, ennyi a történetem. Mit gondolsz róla? Épeszű vagyok én egyáltalán, hogy emésztem magam? Mondd, te mit tennél a helyemben? Választanál? Vagy hagynád, hogy szenvedjek addig, amíg le nem csendesedik a pokol? Ne feledd, most felcsaptak a lángok. A vészkijárat zárva, és az ajtót is eltorlaszolták. Vajon maradt-e még ablak, amin kiférek? Válaszolj!
Kép forrása:Pinterest
