Fekete férfi vázas bringája szinte világított a sok kopott tanyabájk mellett, amikor “leparkolt” a gyógyszertár előtt. Kikerülte a bejáratnál cseverésző néniket, és beállt a sorba. “Vidéken” ez már csak így megy, ezt is meg kell szoknia. Fél éve hangolódik ezekre az apró furcsaságokra, amióta hazaköltözött a szülővárosába.
Vitaminokat és kötszereket vett. A hétvégi bringa túrákon mindig ő az “őrangyal”: nála vannak szerszámok, sebtapasz, fájdalomcsillapító, de még körömreszelő is. Amikor egy-egy kisebb balesetet megold, mindig eszébe jutnak anyja szavai. Hogy ő csak egy véletlen. “De azért szeretünk!” – tette hozzá mindig, ettől azonban még inkább a plafonon volt. A bringás banda sosem mondott volna ilyet: ott ő volt a megmentő.
Sokat agyalt a “véletleneken” – azon, hogy hogyan kapott munkát Hollandiában, hogy miként is lett neki egy szuper albérlete… aztán, hogy milyen csodamód tudta folytatni az életét itthon, amikor hazajött az anyját ápolni. Hogy hihetne ő abban, hogy mindez csak random dolgok egymásutánja?
Ahogy hazafelé tekert, egy vörös lófarok és egy búzakék szoknya vágódott be az arca elé, majd azonnal el is tűnt. A bringás lány hatalmasat zakózott előtte. Lepattant a biciklijéről, és kiszedte a szeleburdi nőcit a bokorból. “Aucs, ezt csúnyán lehorzsoltam. Nincs nálad véletlenül egy sebtapasz?” – kérdezte legörbülő szájjal és valami ellenállhatatlan akcentussal. “Hát, véletlenül nincs…” – nevetett a lányra – “…csak direkt.”
