Vincent ízig-vérig francia volt. Olykor. Máskor meg magyar, hiszen nem tudta volna megtagadni anyját, aki hatvanévesen is legszebb nő volt a világon.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Marie élete olyan volt, mint egy regény. Elhatározta, hogy kiszökik Párizsba, mihelyt betölti a tizennyolcat és pontosan így is történt. Amikor egy hátizsákos magyar lány 1979-ben leszállt a vonatról a Gare de l’Est-en, senki sem tudta, hogy a város, egy fantasztikus emberrel lesz gazdagabb. De Marie-t nem érdekelte, hogy abban a pillanatban figyel-e rá valaki, mert fáradt volt és éhes. Voltaképpen ijedt is, hiszen a nyüzsgő pályaudvar, a magabiztosan siető utazók látványa megrettentette. De egy dologban biztos volt. Ha megtalálja a nagybátyját, Antoine-t, akkor sínen lesz az élete.
Ez a metafora a koszos és bűzös pályaudvaron nagyon találónak tűnt. És valóban így történt.
Négy évvel később megszületett Vincent, aki alaposan felborította a terveit, de sose bánta meg, hogy nem vetette el, ahogy a gyerek apja szerette volna. Végül is a kisfiúval lett kerek az élete és általa ismerte meg későbbi férjét, aki soha nem tudott betelni Marie izgalmas szépségével.
Azóta azonban elteltek az évek, és pontosan oly módon múlt az idő, ahogy senki nem szerette: gyorsan és könyörtelenül. Visszanézni nem lehetett, mert a város elsodort mindenkit, aki a múltban kereste volna a jövőjét. Marie sose gondolt arra, mit hagyott Magyarországon. Talán, mert nem maradt utána semmi, csak egy-két értéktelen kaland, pár megfakult barátság és a szülei, akik világéletben gyűlölték egymást. Pontosabban anyja és nevelőapja.
Vincent lusta, magába forduló gyerek volt, semmit nem örökölt szertelen anyja bohókás természetéből. Sokat olvasott, néha verseket írt, de azzal minden kamasz megpróbálkozik, mert menő és a lányoknak tetszik. Ma ezeken a verseken már jó mulatott, de akkor véres verejtékkel szülte a sorokat, amelyeket nem értékeltek azok a fruskák, akik focistákért és énekesekért rajongtak, nem pedig egy tizenéves hosszúlábú, madárcsontú kamasz fiúért, akinek kék szeme beragyogta egész arcát.
Még nem tudták, hogy az akkor pattanásos és félszeg fiú egyszer szívdöglesztő férfi lesz, akinek már hangszínén olvadozni kezdenek a nők.
Vincent sose tartotta sokra a szépséget, de nem ment el mellette vakon. Látta, hogy a nők teste különlegessé válik, ha szeretni kezdenek.
Azt is korán megtapasztalta, hogy őt kedvelik. Nem akarják megismerni, sem megfejteni, csak a teste kell nekik, mert a test bűvöletében éltek, ez volt a kor divatjához illő viselkedés.
Sokáig nem tudott mit kezdeni a feléje áradó tolakodó női jelenléttel. A nők nem hagyták vadászni. Azt hitték róla, hogy kéreti magát, ezért egyre tolakodóbban üldözték vágyaikkal.
Nem lehetett volna elmondani, hogy a húszas éveinek elején nem élt a lehetőséggel. Párizs megadta azt a szabadságot neki, amit talán más város bujának és szemérmetlennek tartott volna. De itt, a világ szerelmeseinek randihelyszínén ő remekül elvolt. A szerelem érzése sokáig nem érintette meg. Elveszíteni a fejét és a szívét nem tudta, pontosabban nem nők miatt tette olykor.
Két dolgot vonzotta: a főzés és gitározás. Egyiket sem művelte olyan szinten, hogy meghatározzák a jövőbeni terveit. A gitárhoz talán tehetsége is kevés volt, de a mindennapokhoz elég volt az a tudás, amit túlontúl rövid idő alatt elsajátított.
Három éve döntött úgy, hogy elég neki a párizsi miliőből. Már nem kavarta fel semmi, belefásult az ottani emberek könnyelműségébe. Kicsit restellte, hogy így érez, hiszen hosszú éveken át maga sem volt különb, mint azok, akik azt hitték, ők fújják a passzát szelet. Mégis mást akart. Ekkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen egy másik országhoz is kötik bizonyos szálak. Ez az ország pedig az apró, fura nyelvű Magyarország volt. Vincent tökéletesen beszélt magyarul, akcentusa is csak annyi volt, amennyi sármossá tette. Anyja sose tudta kinevelni belőle, ezért lassan feladta.
Amikor bejelentette neki, hogy elköltözik, Marie legyintett.
– Azt hiszed, hogy valami egzotikus keleti helyre csöppensz majd? Nagyot fogsz csalódni, ha így indulsz neki. Az emberek ott mások. Nem jobbak, nem rosszabbak, de óvatosabbak és gyanakvóbbak. Majd megtanulod, hogy akkor is figyelnek, amikor azt hiszed, senki nem törődik veled.
– Marie – mondta nevetve.
Anyja sose szerette, ha nem a nevén szólította. Azt mondta, attól, hogy szült és van két gyereke, még igazán megtarthatja a nevét családon belül is. Így egy idő után már senki sem csodálkozott, hogy a fiai sem szólítják anyának.
– Meg kell ismernem azt az országot, ahonnan jöttél – közölte elszántan Vincent.
– Ugyan miért? Mi dolgod lehet vele? – A nő finoman lepöccintett egy szöszt elegáns nadrágkosztümje kabátujjáról és várt. Bevillant neki egy-két emlék, de igyekezett elhessegetni a múltat. Anyja gyenge jellemű volt, a nevelőapja pedig velejéig romlott. El kellett jönnie, ami nem jelentette azt, hogy emlékeznie is kell.
Soha nem tagadta meg származását, de nem is dicsekedett vele. Fiait becsülettel megtanította a magyar nyelvre, de azon túl, hogy volt pár régi könyve otthonról, nem forszírozta ezt a származás meg gyökerek témát. Érdekes módon, Vincent öccsében fel sem merültek hasonló tervek. Vincent mindig más volt, mint féltestvére. Öntörvényű és befelé forduló. Kamaszként se törekedett arra, hogy megváltsa a világot. Marie-t nagyon emlékeztette a régi önmagára, és ennek nem feltétlenül örült, de legalább tudta kezelni.
– Tudni akarom, milyen az élet ott, milyen illata van a levegőnek, hogyan gondolkoznak az emberek, és hogy valójában ki is vagyok én, akinek az anyja magyar, de nem akar már az lenni.
Az asszony legyintett.
– Nem értesz semmit. Nem arról van szó, hogy nem akarok, hiszen látod, hogy most is magyarul beszélgetünk, csak már nem akarom, hogy közöm legyen ahhoz az országhoz.
Vincent még soha nem hallotta ennyire kegyetlenül őszintének az anyját. Még egyszer sem mondta ki nyíltan, hogy a hazáját meg akarja tagadni.
– Én el fogok menni, bármit mondasz – jelentette ki. – Ha más nem vigasztal, gondolj arra, hogy milyen gyönyörűek a magyar lányok és a fiad kíváncsi rájuk.
– Elbagatellizálod a dolgot, de nem bánom. Azt tudnod kell, hogy szinte egy rokonod sem él. Talán a távoliak közül valaki, de az biztos, hogy nem érdemes őket keresned.
A férfi kibámult a hatalmas ablakon, ami a Szajnára nyílt. Anyai nagybátyja tudott élni, ez biztos, különben ezt a gyönyörű lakást nem hagyta volna az unokahúgára. Rajta kívül egyetlen rokona sem volt. A drága Antoine, aki igazi bohém volt a maga nemében.
Ennek a beszélgetésnek már három éve, és ezalatt Vincent soha egy percig sem bánta meg, hogy Budapestet választotta. Ehhez persze hozzájárult az a nő is, akit szeretett. Pontosabban azt hitte, hogy szereti, mindaddig, amíg Linda el nem hagyta fél évvel ezelőtt.
Ahogy az antik kakukkos óra kettőt jelzett, Vincent visszazökkent a mába. Tudta, hogy Monicque, azaz becsületes nevén Vass Mónika késni fog az óráról, mint mindig, de nem bánta, mert a saját idejéből vonódott le.
Ránézett a tankönyvre és látta, hogy az utazással kapcsolatos lecke következik.
– Bon voyage! – mondta magának félhangosan, amikor eszébe jutott, hogy két hét múlva a Balatonra utazik.
Ekkor finom koppanás jelezte, hogy megérkezett a mindenre elszánt üzletasszony, akinek édeskés illata tolakodóan bekúszott a százéves faajtó résein.
fotó: Pinterest
