„– Mondja Vincent, mit szólna, ha azt mondanám, hogy le akarok feküdni magával? – kérdezte kihívóan nulla visszafogottsággal a tekintetében.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
A férfi nem lepődött meg, hogyan is tehette volna. Ismerte ezt a típust. A nő céltudatos és makacs volt, nem szokta meg a visszautasítást. Mindezek mellett felnőtt és a tanítványa. Nem oktathatja ki, nem mondhatja neki, hogy tolakodó.
– Monique, szokta maga a csillagos eget bámulni? – kérdezte anélkül, hogy a nőre nézett volna.
– Ritkán. Utoljára kislánykoromban volt ilyesmire időm, miért?
– Tudja, hogy a világmindenségben mindenkinek van egy csillagmása? – a korlátra könyökölt és továbbra is a kertet bámulta.
– Nem, ezt sose hallottam. Mi az a csillagmás?
– Azt olvastam valahol, hogy úgy vagyunk összegyúrva, hogy testünk minden porcikája megtalálható a világűrben. Ha sikerül mindegyiket összeszednünk, akkor új embert gyúrhatunk a testünkből. A lelkünkből azonban nem. Az a régi marad.
– Érdekes. Sose gondoltam volna, hogy maga ilyesmivel foglalkozik. Azt hittem, a jó pasik csak a nők után futkosnak.
– Nem tudom… Hogy mások mit tesznek, az az ő dolguk. Nem tisztem megítélni. Én viszont szeretem eldönteni, mit akarok és mit nem. Mindig azt tanultam, hogy az egyik legfontosabb az életben a szabad akarat. A kényszer ellenérzéseket szül.
A nő hallgatott.
– Maga különleges, ugye tudja? – mondta, majd odalépett Vincenthez és váratlanul szájon csókolta. Megfordult és már ott sem volt. Már nem látta a férfi tekintetében lebegő közönyt. Piros ruhás, izmos teste elvegyült a tömegben.
A férfi kézfejével letörölte a rúzsát és rágyújtott. Nem az első ilyen nő volt életében. Érezte rajta a bizonyítási kényszert, a vágyat, hogy szeressék már. Hiába tűnt kifelé magabiztosnak, belül egy riadt kislány lakott benne, habár ezt ezer módon igyekezett eltitkolni.
Amikor elszívta a cigit, még szétnézett, hová is tehetné, de egyetlen helyen sem látott hamutartót. Persze, hisz ezeken a helyeken nem divat a büdös bagó. Aztán észrevette, hogy az egyik tuja cserepébe más is eldugott már csikket. Követte a példáját, és ez nem keltett benne rossz érzést. Majd leszokik, ha eljön az ideje, mondta magának, de ez az idő csak nem akart megérkezni.
Érezte, hogy ennyi elég neki a napból, az estéből, ezért sarkon fordult és köszönés nélkül távozott. Kinn az utcán zsebre tett kézzel rugdosta az apró kavicsokat, és nem bánta, hogy olyan messzire sikerült leparkolnia. Jólesett bandukolni. Megint eszébe jutott Adél, és maga sem értette, miért mosolyog, ha rá gondol.
Azt viszont nem vette észre, hogy puha léptekkel valaki követi az éjjeli sötétségben. Egy közepes testalkatú, kapucniba rejtőző alak osont mögötte, majd lehajolt, és a járda mellől felvett egy nagyobb követ. Aztán pár határozott lépés után mögé került. Megvárta, hogy Vincent elővegye a kocsi kulcsát és lehajoljon kinyitni az autót. Akkor lecsapott. Akkorát sújtott a gyanútlan férfi fejére, hogy az szó nélkül összecsuklott. Amikor már a földön hevert, benyúlt a zsebébe és kivette a tárcáját. Zsebre vágta, a telefonját meg a közeli kukába hajította, majd elégedetten elsietett.
Amikor Vincent egy pillanatra magához tért, látta, hogy ketten fölé hajolnak, izgatottan magyaráznak, aztán újra elveszítette az eszméletét. A következő pillanatban, amikor kinyitotta a szemét, fehér falakat látott és a kórház semmivel össze nem téveszthető szaga csapta meg az orrát.
– Végre! – mondta egy kövérkés nővérke és elsietett. Egy orvossal tért vissza, aki széles mosollyal az arcán üdvözölte.
– Majtényi Pál, főorvos vagyok. Önben kit tisztelhetünk? Egyetlen okmányt sem találtunk magánál. A telefonját sem.
Vincent ránézett és azonnal tudatosult benne, hogy pokolian fáj a feje.
– Mi történt? – kérdezte.
– Úgy hisszük, leütötték magát és elvitték az összes okmányát.
– Leütöttek? Hol? Mikor?
– Tegnap éjjel, egy kis budai utcában. Megmondaná a nevét vagy, hogy kit értesítsünk, hogy kórházban van?
– A nevem… A nevem… – kezdte és nem jutott eszébe. – Valahol ott volt az a név, de nem tudta kimondani. – Nem tudom a nevem…- mondta kétségbeesetten.
– Hatalmas ütés érte… Valószínűleg átmeneti emlékezetkiesése van – mondta az orvos elgondolkodva.
– Azt hittem, ilyen csak a filmeken létezik.
A nővér kuncogott.
– Semmire sem emlékszik? Arra sem, hogy merre járt, kivel beszélgetett vagy, hogy mi történt magával?
Vincent erősen törte a fejét, de egyetlen egy dolog sem jutott az eszébe. Az viszont megrémisztette, hogy nem csak a nevét nem tudja, de azt sem, hol lakik, kivel él és hogy az összes emléke egy pillanat alatt szertefoszlott.
– Doktor úr! – mondta keserűen. – Ezt az átmenetit hogy érti? Egy nap? Egy hét vagy hetek, hónapok?
– Sajnos, erre nem tudok választ adni. Mindenkinél máshogy történik. De bízzon benne, hogy az elkövetkező napokban lassan javulni fog a helyzet.
– Remélem…
– Szólunk a rendőrségnek, és azok majd megmondják, hogyan tovább. Most pedig pihenjen!
– Köszönöm.
A nővér megigazította a párnáját és megkérdezte, kér-e inni.
– Farkaséhes vagyok – válaszolta Vincent és valóban úgy érezte, hogy egy lovat is meg tudna enni.
– Ez jó jel – kacarászott a nővérke. – Kerítek valamit a konyháról, el ne menjen! – tette hozzá viccelődve.
– Ígérem, várni fogok magára – mondta a férfi.
Bár így lenne, gondolta a dundi nővérke és elsietett.
Az orvos csendesen somolygott a bajusza alatt. Megállapította, hogy új betegének valószínűleg nincs gondja a nőkkel, mert még a mindig haragos és mindig duzzogó Vera nővért is egy pillanat alatt megszelídítette.
Vincent ebből egy rezdülést sem vett észre, inkább azon gondolkodott, vajon miért ütötték le. Kinek állt ennyire az útjában? Vagy egyszerűen csak a pénze kellett valakinek és ő járt arra? Ez viszont nem tűnt elég jó magyarázatnak, hiszen az utca bár kihalt volt, biztosan nem sétálgatott arra senki félt téglával, kővel vagy bármivel, amivel ekkorát sózhatott rá.
Vera nővér villámsebesen tért vissza. Két zsemlét hozott meg sajtot, paradicsomot és felvágottat.
A zsemle annyira friss volt, hogy a beteg tudta, hogy ez nem lehet a kórházi konyháról származó, valószínűleg egy közeli pékségből vagy a büféből. Ez a kedvesség és figyelem azonnal meglágyította a szívét.
– Ez isteni! Nem tudom, hogy csinálta, de nagyon hálás vagyok a finom falatokért – mondta igazi Vincent-mosollyal, amitől a nővér elpirult. Legyintett és a sok munkára való hivatkozással magára hagyta a beteget.
A férfi miközben falatozott, szétnézett a kórteremben. Még ketten feküdtek benn rajta kívül, de egyik sem szólt hozzá semmit. Csak távolról méregették.
A feje továbbra is sajgott, de legalább a gyomra nem korgott. Eszébe jutott, hogy meg se kérdezte, melyik kórházban van.
Amikor befejezte a falatozást, felnézett a falra és látta, hogy a kórterem órája delet mutat. Vajon melyik hónap melyik napjának delén szólaltak meg a harangok? Mielőtt azonban kérdezősködni kezdett volna, megjelent az ajtóban egy szürke dzsekis, borostás férfi.
– Nem zavarom? – nézett rá. – Fel kell tennem néhány kérdést. Barna Ágoston nyomozó vagyok.
fotó: Pinterest
