Vincent, a franciatanár 6. rész – Az a bizonyos kérdés

“Remek páros, állapította meg, amikor a nő mellé ért és csillogó szemmel átnyújtotta a könyvet.
– Talán nem ázott el teljesen – mondta és közben a nyári nap egyre erősebben égetni kezdte piruló arcát.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

“Az est lágyan feküdt a folyó ölében
csillagszemét búfátyol fedte.
Megsimogatta a szél és átlátszó
köntösét  tört szívére terítette.”

– Ugye gyönyörű? – kérdezte Adél.

Vincent bólintott. Adél anyja tehetséges volt. Bár a délutánt akkor se bánta volna meg, ha csupa általános iskolás színvonalú vers szerepelt volna az elázott könyvben.

 
 

Viszont semmi kedve nem volt az estéhez. Nem akart egy rakás idegen közt téblábolni, nem vágyott felszínes fecsegésre. Pedig abban bőven lesz része, tudta előre. A meghívott vendégek fele sznob volt, és ezt esze ágában sem volt titkolni. Nem értette, mit keresne ott, de nem utasíthatta vissza, mert a meghívás megtisztelő volt. Úgy gondolta, pár órát csak kibír, aztán hazamegy és alszik egy nagyot.

Mielőtt átengedte magát a fényben úszó terem hangulatának, amelyben hosszú asztalokon hidegtálak és sütemények sorakoztak, egy kósza pillanatig még bevillant előtte új ismerőse. Szívesen folytatta volna a vele való beszélgetést. Adél azon nők ritka keveréke volt, akik tudtak hallgatni, de azt is tudták, mikor kell megszakítania a csendet. Vincent úgy érezte, hasonlítanak egymásra. Már az étterem teraszán is kiderült, hogy hasonló az ízlésük. Mindketten sajtmártásos csirkét kértek sok-sok szerecsendióval.

Amikor végignézett a vendégseregen, megállapította, hogy valóban a felső tízezerhez tartozott legalább a fele. A nőkön pazar estélyik virítottak, és azokba préselt testükért valószínűleg keményen megdolgoztak.  Azért akadt pár olyan vendég is, aki nem adott a külsőségekre és szerényebb öltözékben mutatkozott.

Az egyik oszlop mellett váratlanul felfedezte egyik tanítványát. Monique tűzpiros estélyiben egyenesen őt nézte. Messziről üdvözölte, de nem akart vele találkozni. Egy csepp kedve sem volt a privát szférájában egy a nőhöz hasonló emberrel csevegni. Az teljesen más dolog volt, hogy tanította. De a nő másként vélekedhetett, mert azonnal elindult feléje.

– Vincent! Tudtam, hogy találkozni fogunk és ennek nagyon örülök! – üdvözölte. Már a járása is jelezte, hogy különlegesnek hiszi magát, mert úgy ringott, úgy vonult, hogy a kifutón senki meg nem mondta volna, hogy nem vérbeli manöken.
– Jó estét! Én is örülök! – mondta neki udvariasan.
– Egy barátommal jöttem, természetesen a jó cél érdekében – mosolygott a nő és nyújtotta az arcát egy köszöntő csókra.

Vincent megrázkódott az illatától. Olyan volt, mint egy ragadozó állaté, aki párzásra készül. Persze ebben volt némi túlzás, de a piros ruha, a kihívó tekintet és járás összevetve mind ezt jelezte. Ez a nő egy élő felkiáltójel volt. Azt ordította a világba, hogy vadászik, és akit meg akar kapni, azt meg is fogja.

– Mindannyian szeretnénk elérni, hogy az Intézet fenn maradjon! De amint látom, bőven lesznek, akik adakoznak.

– Ebben biztos vagyok, bár ki tudja? A kis műsor után kiderül. Remélem, találkozunk még az est folyamán! – mosolygott Monique.

“Ha hal lennék, már biztosan a gyomrában lennék” – gondolta a férfi és kicsit ingerülten nézte a vérvörösre rúzsozott érzéki szájat.

– Biztos vagyok benne!
– Addig igyunk valamit! Egy pohár pezsgő jólesne!
– Azzal választ sem várva, az asztalhoz lépett és elvett két karcsú poharat. Az egyiket Vincentnek nyújtotta.
– A közös munkára! – mondta és mélyen a szemébe nézett. A férfi szája sarkában könnyű mosoly bujkált. Bólintott.

“Rágás nélkül intézne el” – nyugtázta. Koccintott, majd belekóstolt a gyöngyöző italba. Édes volt és az illata egy régi emléket ébresztett benne. Egy tavaszét, amikor először lett szerelmes Serenába. Úgy harminc éve, gyerekként a szőlőskertben.

– Vincent! – kiáltotta ekkor valaki. – De jó, hogy látlak! Azt hittem, el se jössz, gyere, be kell mutatnom neked valakit. Okvetlenül fontos, hogy találkozz vele, ő az alapítványunk elnöke. Régóta szeretne megismerni.

A feléje közeledő alacsony, kopasz férfi úgy kapálózott a kezével, mint egy bajba jutott polip.

– Megbocsájtana, Monique? Hív a kötelesség.
A nő elfintorodott, de nagyon gyorsan visszavarázsolta arcára a műöröm műmosolyát.
– Persze, hosszú még az este – jegyezte meg. Magában azt gondolta, futhatsz, de nem menekülhetsz.

A kopasz, tömzsi Géza meglapogatta Vincent hátát és csak mondta, mondta megállás nélkül, hogy mennyire boldog, hogy ez az est létrejött, és hogy mennyire fontos, hogy a támogatók találkozzanak, adakozzanak, na meg jól szórakozzanak.

Az alapítvány elnöke, egy hatvan feletti, mogorva arcú férfi volt, de a látszat csalt. Amikor megszólalt, kiderült, hogy határozott, elszánt és cseppet sem barátságtalan. Már az első mondatok egyikében megkérte Vincentet, hogy foglalkozzon az unokájával, ugyanis a jó tanár ritka a városban.

Mindenki akar valamit a másiktól, gondolta a férfi. Természetesen beleegyezett, hogy járjon hozzá a tizenhat éves Emma. Miért is tiltakozott volna? A kapcsolatokat ápolni kell, ezt mindig is tudta.

A félórás program után, amikor a zenekar is előbújt, úgy döntött, inkább kimegy a hátsó kertbe. Kezdett elfáradni. Gyönyörű nyári éjszaka volt. Az ég annyira tiszta volt, hogy a millió csillag bevilágította. A hűs szellőről és a csillagokról bevillant neki Adél anyjának a verse. Az est csillagszemei, mélázott el, és majdnem elnevette magát, amikor a pincér arcára gondolt, aki délután kiszolgálta őket. Ritkán látni két térdig vizes felnőttet, aki jókedvűen épp sajtmártásra áhítozik.

És a csendben, a néma bűvöletbe berobbant a nő. A levakarhatatlan.

– Mondja Vincent, mit szólna, ha azt mondanám, hogy le akarok feküdni magával? – kérdezte kihívóan nulla visszafogottsággal a tekintetében.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here