Rose
Én nem hittem, hogy mindennek vége lehet. Azt se, hogy mindannyian majd egy mocskos fogdában várunk a végzetünkre. Árnyékot elfogták, leszerelték, és azokat a matrózokat, akiket nem öltek meg, bezárták London legszigorúbban őrzött börtönébe. Nem tudom, mi lett a kapitánnyal, aki bizonyára nincsen jól, de nem hiszem, hogy ez fogvatartóinkat érdekli. Mégse látom sehol, pedig két napja azt lesem, kit hoznak be. Itt van Mortimer, aki egész nap szentségel, Dick, Penny, és mindenki, aki azt hitte, Patkány Joe-val megváltoztathatja az életét. Egyik se becsületes vagy jóságos ember, nem sajnálom őket, de az mégis bánt, hogy a bitófán fogják végezni, ahogy én is. Senki nem tudja, hogy véletlenül kerültem a fedélzetre, azt se, hogy nő vagyok, így biztos, hogy lógni fogok. Egyelőre nem szóltam senkinek, mert nem tudom, mit kellene tennem, hogy ne tűnjek árulónak. Mit is mondhatnék a szőröskezű, fokhagymaszagú őröknek? Ne bántsanak, mert nem vagyok rabló, tolvaj, csak egy egyszerű lány? Ha kitudódna, még erőszakot is tennének rajtam, mert örömmel vennék, hogy végre kedvüket tölthetik valakin ezen a hideg és ürülékszaggal bőven megáldott alagsorban.
Így marad a csend, és ha nem akarok időnap előtt bajba kerülni, befogom a szám. Mortimer csúnyán pislog felém, és rám is ordít, hogy egyek, de egy falat se megy le a torkomon. Minek biztat, amikor mindannyiunkra a halál vár? A kalózokat a király előszeretettel akasztja fel, mi se lehetünk kivételek. De vajon Joe miért nincs velünk?
– A kapitány vagy eltávozott a földi pokolból, vagy elárult bennünket! – mondja egyszer csak Dick, akinek sunyi képét sose csíptem.
– Fogd be! – mordul rá valaki, akit nem ismerek. – Patkány Joe sose tenne ilyet. Mindig is megvédett minket.
– Látszik. Azért vagyunk mind egy tetves cellában! Akkó mondd meg, merre van? Talán feldobta a talpát? Adja isten, hogy úgy legyen, mert ha megtudom, hogy feladott bennünket, elnyisszantom a nyakát.
A többiek hallgatnak, ahogy én is, hiszen tudjuk, hogy közel a vég. Ekkor dübörgő léptek zaja töri meg az értelmetlen hőbörgést. Két marcona őr áll meg a celláink előtt, és vigyorogva mondja az egyik:
– No, eljött az ítélet napja! Mehettek a bírák elé, ti férgek!
– Micsoda? – ordít fel valaki hátul. – Azt mondjad, te kutya, merre van a kapitányunk?
– Az a görény? Ne aggódjatok, ő is ott lesz veletek, hogy együtt himbálózzatok át az örökkévalóságba. Na, indulás, nem trécselni jöttünk!
Azzal a hatalmas kulcscsomóból kiválasztja a legnagyobbat, és sorban nyitja ki a rácsokat, ügyelve arra, hogy a másik őr puskáját tartva azonnal lőni tudjon, ha szökni akarnánk. Először csak négy embert visznek el, majd újra jönnek. Én utoljára maradok Mortimerrel.
– Kisasszony! Mondja meg nekik, hogy maga nem olyan, mint mi! – súgja váratlanul. – Meg akar dögleni? Minek hallgat? Maga fiatal, mentse a bőrét!
Döbbenten rámeredek és nem értem, hogyan jött rá a titkomra. Megrázom a fejem, és magam sem értem, miért tiltakozom.
– Elég a dumából! Még ezt a csenevészt felvisszük, és aztán kezdődhet a tárgyalás! – mondja az egyik őr, és erősen elkapja a karom. Fáj, ahogy megszorítja. Mortimert a másik tereli maga előtt. Ahogy felérünk az alagsorból, engem elválasztanak és másik irányba taszigálnak. Nem értem és megijedek, hiszen nekem is jár a tárgyalás, ahogy nekik. Kibámulok az ablakon és látom, hogy süt a nap. Szebben és erősebben, mint eddig bármikor.
– Hová visz? – kiáltom. – Nem akaszthatnak fel anélkül, hogy ítélkeznek felettem. Engedjen el, maga alávaló! – Rángatni kezdem a karom, mire az őr csúnyán rám rivall:
– Hallgass, te szerencsétlen! Nem fognak felakasztani, csak fogd be a pofád! Az életemet kockáztatom érted, te ribanc!
Megdermedek. Tudja, hogy nő vagyok, és nem visz a többiekhez. Mégse értem, hogy hogyan lehet az, hogy kockáztatja értem az életét? Ugyan miért? Ki kérte rá?
Azzal belök egy szobába, ahol senki sincs, és utánam dob egy karéj kenyeret.
– Egyél, ha már ekkora bajba kerültél! De az ilyenek, mint te, mindig kapnak egy második esélyt!
– Uram, megmondaná, miről van szó? Hol van a kapitány? Mi lesz a többiekkel?
– Majd megtudod, most zabálj! Mindjárt jön valaki, aki elmondja neked, mi lesz veled! Addig maradj nyugton, ne merj szökni, mert ha meghallom a hangod, magam jövök vissza és fojtalak meg a két kezemmel szép csendben. Világos?
Ha világos, ha nem, élek. A szívem vadul zakatol, és boldog vagyok, mert remélem, igazat mond, és nem kerülök a hóhér kezébe. Mindemellett reszketek az izgalomtól, ugyanis tudom, hogy a többiek nem úszhatják meg. Az én életem fontos lehet valakinek, aki megment, de Joe-é nem, és ha fejét veszik, akkor mi értelme, hogy életben maradok. Szeretem őt, és meghalni is képes lennék érte. Megszorítom a nyakamban lévő utolsó ékszert, ami rám maradt apám után, és sírni kezdek. Nem tudom, meddig sírok, mert kint csend van, az utca zaja se hallatszódik be, csak a bűz kúszik fel a közeli csatornából. Már nem tiltakozom a kenyér ellen, beleharapok, és falnak dőlve elálmosodom. Talán a bortól, amit az asztalon hagyott valaki, de nem mondta, hogy ihatok belőle. Arra emlékszem, hogy testem elernyed és elveszítem a kapcsolatot a valósággal.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
