Barbár Greg
Azon töprengek lázasan napok óta, hogy tényleg minden jó, ha a vége jó? Én, aki a tettek embere vagyok, amióta eszem tudom. Mert hát mi is történt a napokban? Olyasmik, amelyek öreg, megviselt szívemet is próbára tették. Nem a szerelemről beszélek, attól sose féltem, volt is benne részem. Inkább a nagy dolgokról, ami egy férfit férfivá tesz: a becsület, a barátság, a tisztesség, és még sorolhatnám, ha nem jutna eszembe az árulás, amely kivéreztet mindenkit, aki ezen a nyomorult bolygón boldogulni próbál. Ahogy a szerelemben, mint már említettem, a barátságokban sincs szerencsém, ami hűen jelzi, hogy nem jól csinálok valamit.
Egy nőt szerettem eddig tiszta szívemből, ő is meghalt. Aztán ki tudja, mi fogott meg Amélia Tannerben, de úgy hittem, erős és elszánt nőre van szükségem, és benne megtaláltam. Nagy pofára esés volt ez, cimbora, gondoltam, amikor megmentettem az életét azon a sötét éjszakán, ő pedig elhagyott. Bizonyosan el is árult. Ismerem a fajtáját, neki senki nem fontos az életben, csak saját maga. Viszont a szám nem járhat, ugyanis én is árulóvá lettem, és ha Montgomery megtudja, úgy vágja el a torkom, hogy nyekkenni se lesz időm. Feladtam őt és a hajót, régi barátság ide vagy oda. Azt akartam, hogy ne végezze a bitófán, és még a királynak is ötletet adtam arra nézve, hogy mit tegyen vele, hogy maga mellé állítsa. Így életben maradt, de tudom, nem lenne jó, ha a szeme elé kerülnék, mert bár nem szárad az akasztófán a matrózaival együtt, biztosan nem boldog, hogy szolgálóvá lett. Joe tudja, hogy a király kénye-kedve szerint ugrálni nem öröm, viszont azt is fel kell fognia, hogy véget kell vetnie a kalandor életnek, amely minden percben veszélybe sodorja.
Jól tudom, nem az apja vagyok, de őt őt, az öreget úgy szerettem, ahogy Joe talán sosem, ezért tartoztam neki azzal, hogy megmentem az idiótát. Gyűlöljön, bánom is, egyszer majd talán hálás lesz nekem. Amélia viszont született bajkeverő, és Lord Wesley nem hagyhatta, hogy a király életére törjön, ezért most börtönben ül. Nem kell félteni, nem mocskos cellában, patkányok között raboskodik, abba talán bele is halna, hanem ez tiszta, világos szobában, ahol aggódhat, hogy a Temzében végzi-e nemsokára, vagy a fejét veszik a Tower udvarán, esetleg száműzik az országból. A Tízeket is hosszú fogság várja, és nem valószínű, hogy a király nem fizetteti meg velük az árulást.
Én meg itt vagyok, szánom a sorsom, és nem értem, mit kellett volna másképp tennem. Rosszul választottam szerelmet és barátot is, úgy hiszem. Mindkettőt elveszítettem, és most mehetek Franciaországba, mert oda küld az uralkodó, hogy képviseljem az érdekeit. Patkány Joe hajóra száll, és nekivág az óceánnak, én pedig egy másik világnak. Megint elsodródunk egymás mellől, ahogy az már lenni szokott. Anyám, ha élne, sírna utánam, de senki más nem veszi észre, hogy elhagyom Londont. Ez szomorú. Családom tán sose lesz. Én, Greg Lowell, egy senki vagyok, és még árulóvá is váltam. Szánom magam.
Patkány Joe
A szentségit ennek a nyomorult világnak! Szidom, mert élek, de nem vagyok a magam ura. Mihelyt felgyógyultam, embereimet is kiengedték a börtönből, és az áldott nap sugaraiban fürdőzve egy márciusi reggelen, mind ott állhattunk Árnyék fedélzetén, akik még éltek és velem akartam tartani. Dick morgott, hogy nincs abban semmi jó, hogy parancsszóra szabad rabolni, és kijelentette, hogy bár szereti az életet, most nem boldog. A többiek is morogtak, de csak a látszat miatt. Én tudtam, hogy örülnek, hogy vedelhetik a rumot, és részük lehet London legolcsóbb szajhái által nyújtott örömökben.
– Kapitány, akkor mi most szolgák lettünk? – szólalt meg az egyik sunyiképű.
Rámeredtem, és majdnem ordítani kezdtem, mire rádöbbentem, hogy a kérdés jogos, és nyíltsága nem érdemel haragot.
– Igen, Alonso! Azok, de lehetsz akár halott is, ha az jobban tetszik! – feleltem mogorván.
– Oszt nekünk mennyi lesz a jussunk? – nézett rám flegmán, mint akinek több lehetősége is van élete megváltoztatására. Egy szánalmas féreg volt, ahogy a többi is, magamat se nevezem másnak, így nem ordítottam le a hajat a fejéről, de felvilágosítottam arról, hogy élni nem utolsó dolog.
– Tudod, ha alulról szagolnád az ibolyát, most nem szájalnál! A király megígérte, hogy nem fogunk csalódni. Vagy ha akad jobb ajánlatod, búcsúzhatsz is, amíg nem szedtük fel a vitorlákat! Ahogy a többiek is – néztem végig rajtuk. – Mehettek bujdolkolni, tudtommal, az őrök elláttak benneteket egy jellel, amely nem levakarható!
Mindannyian kaptak egy lóherét a csuklójukra. Tüzes vassal bélyegezték rájuk, hogy ne felejtsék el, hol a helyük. Erre elhallgattak, és senki nem bökte ki, hogy mehetnékje van. Már csak azt kellett kiderítenem, merre lehet Rose, de felettébb érdekelt, vajon mi lett Amélia és Lowell sorsa. Éreztem, hogy közük van egymáshoz, és ez a kapocs több, mint Barbár Greg nevetséges rajongása azért a kígyóért. Isten bizonyára félrenézett, amikor ilyen csodás arc és test mögé pokoli lelket küldött.
Embereim összesúgtak, és intésemre elhagyták a fedélzetet. Még nem indulhattunk, vártuk a király parancsát, ami nekem sem volt ínyemre, hiszen jó szél volt, és szerettem volna már magam mögött tudni Londont és egész Angliát. A rossebb vigye el sok mocskos tolvajt és gyilkost, akik ellepték ezt az utolsó szeméttelepet.
Dühösen szálltam partra, én ugyanis szabadon mozoghattam, és már-már elindultam volna berúgni, amikor egy fekete köpenyes úr mellém lépett, és csak annyit mondott, hogy kövessem, ha tudni akarom, merre van Rose. Ránéztem és a szemébe nevettem. Ócska trükk, feleltem, de elkapta a karom.
– Bízzon bennem! Csak pár órája van, és a kisasszonyt nem fogja látni egy ideig, ha most makacskodik! A királyné mellé kerül, és ne higgye, hogy egy olyan, mint maga, bármikor besétálhat az udvarba és teheti neki a szépet! – mondta a magas, szálegyenes férfi kissé orrhangon. – Lóduljon, míg teheti!
Belementem, bár csapdát sejtettem. Rose, az én édes, vöröshajú szerelmem, akinél bátrabb nőt nem ismerek, vajon tényleg rám vár? Vagy várna, ha kihajózom? Vívódásomat elrejtettem, és sietve elindultam a mocskos falak mentén, ahol vigyázva kellett kerülgetni az emberi és állati ürüléket, nem beszélve a földön fetrengő részegekről, akik nem tudták, mit hoz számukra a holnap.
A hideg március azonban nem fenyegette őket fagyhalállal, mert a pia rég konzerválta a testüket. Hosszú percekig gyalogoltunk, lehetett vagy fél óra is, amikor megálltunk egy csúf, szürke épület előtt, ami gyanúsnak tűnt. Eszem ágában sem lett volna belépni, ha az idegen, aki magával csalt, nem int a fejével erőteljesen és meg nem lök, hogy eszem ágában se legyen visszafordulni. Óvatosan megtapogattam a pisztolyom, majd a tőrömre simult a kezem, és már nem féltem. Ha átvert, elvágom a torkát, és mindenki másét is, aki életemre tör. Patkány Joe vagyok, nem egy pipogya alak, és ezt nem egyszer be is bizonyítottam már. Az alak megragadta a kopogtatót és akkorát ütött vele a kapura, hogy azt hittem, beszakad. Elég volt egyetlen ütés, már nyílt is. Belülről húzta valaki a nehéz vasalást, nem láttam, férfi-e vagy asszony, de újra tőrömre markoltam, és vártam, kinek szívébe kell mélyesztenem, ha az alkalom úgy kívánja.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
