Szabados Csilla cikke (eredetileg Pál Gyöngyi)
- Éreztem, ahogy jön elő belőlem a hisztis pics@. Mostanában diszkomfortérzetem volt a kapcsolatunk miatt. Nyeltem és csendben maradtam, mert „türelem, türelem”… vagy, mert féltem. Vagy egyszerűen csak nem szeretek konfrontálódni. Tudtam, hogy nagyon be fogok neki szólni, és hirtelen nem fogja érteni, de nem tehettem ellene semmit. Mint a kitörni készülő vulkán. Legalább menstruáltam volna… De arra se lehetett fogni. MARADJ CSENDBEN! NE SZÓLALJ MEG! Biztattam magam. Mint az ellendrukker, a kisördög ott buzdított, MONDD MEG NEKI, GYERÜNK! MONDD CSAK MEG! IGAZAD VAN! AZÉRT MINDENNEK VAN HATÁRA!
Idegesen járkáltam fel-alá, próbáltam valahogy lenyugodni… És jöttek a hangok, hogy „peersze, mert ő ennyire sem képes, hogy…” és „ennyit jelentesz neki, csak egy….” Ki akartam szökni a fejemből, elmenekülni. Racionálisan gondolkozni. Vagy inkább nem gondolkozni. Az még jobb. El, el innen!
Aznap fejfájásra hivatkozva lemondtam a találkozót. Azt hiszem, így volt „praktikus”.
– Viszek neked gyógyszert! – próbálkozott. Ha nem gyűlöltem volna abban a pillanatban annyira, akkor imádtam volna érte. De vannak napok, amikor a másik nem tud jót tenni.
Másnap reggel épp fogat mostam, mikor csengettek. Még pizsamában, kócos fejjel nyitom az ajtót. Ott áll két meleg zsemlével, zacskós kakaóval a kezében, és kaján vigyorral az arcán.
– Hogy van a kis beteg? – és már adja a csókot, én pedig nem tudok tovább fortyogni, csak tuszkolom be a hálószobába.
– Nem érzem jól magam, ma ágyban kell maradnom. – Küldöm a főnökömnek az sms-t, és így is teszek.
Valamikor délután még megkérdezi, hogy mi is volt tegnap, akarok-e róla beszélni.
– Csak hülye voltam. – Hangzik a válasz.
– Volt már ilyen. – És mielőtt újra felhúzhatnám magam rám nevet, és betapasztja a szám.
- Kezemben a kés, épp szeletelném a húst. Meg akarom lepni. Fel vagyok dobva, sürgök-forgok. „Később érek haza, van még egy megbeszélés. Talán 9-re. Bekapok valamit, ne várj meg a vacsival.” Vágnám bele az eszközt a deszkába, de jól nevelt vagyok. Csak leengedem. A csirkét pedig visszateszem a hűtőbe. Majd holnap megcsinálom.
Hirtelen céltalannak és üresnek érzem magam. A kép, ahogy belép az ajtón, megcsapja a kaja illata az orrát, én a nyaka köré fonom a kezem és valami miatt már nem is vagyunk olyan éhesek, szertefoszlik. Ezen a héten harmadszor kell túlóráznia.
- Fáradtak vagyunk és feszültek. Nem tesz jót a tél. Mindenen felhúzzuk magunkat, a szemétlevivéstől kezdve a porcicáig mindenből problémát csinálunk. Néha már nem tudom elviselni. Bambulja a TV-t, néz valami sportműsort, láthatólag nagyon élvezi. Ilyenkor hozzá se lehet szólni. Hogy fulladna meg! Bevonulok a szobába olvasni, fél óra múlva bejön utánam. Mint egy függönyt félrehúzza a hajam, és megharapja a fülem. Nincs most kedvem hozzá, menjen a fenébe! De nem hagyja abba. OLVASOK, ha nem látnád. De nem szólok semmit. ÉPP NAGYON IZGALMAS A KÖNYV, de kezdenek összefolyni a betűk, már nem tudom melyik sornál tartottam, már lecsukódik a szemem és már érzem a nyelvét a számba, és akármennyire ellen akarok állni, és bosszúból csak azért sem élvezni, a testem önkéntelenül reagál, a pulzusom emelkedik, a légzésem egyre szaporább és már simogatom, már csatolom ki az övét, már engedem
magamba. - Órák óta mentünk, fel, fel, fel. Meghalok mindjárt. De jól esik. Végre leülünk egy sziklára, nézzük a tájat, majszoljuk a szendvicset és megisszuk a teljes vízkészletünket. Szinte. A vállára hajtom a fejem, átkulcsolja a derekam. Így maradunk egy jó negyed órát. Nem szólunk. Nincs szükség szavakra. Csak jó így, itt kettesben.
- Telenyomott tejszínhabbal, mert az olyan szexi. Mire a felét megeszi, a másik fele elfolyik, ragadok a létől és olyan röhögő görcs jön rám, hogy nem bírom abbahagyni. Rákenem az arcára, kenném a mellkasára, de lefogja a kezem. Szabadulnék, de nem enged, és csúszkálunk és nevetünk és szeretem.
– Sajnálom. – Mondja. Nincs sok cucca. Nem akarom, hogy elmenjen.
– Nem akarom, hogy elmenj. – És bőgünk mindketten, mint két hülye, de főleg én és lehet az ő arca tulajdonképpen csak az én könnyeimtől vizes. És fogadkozunk, hogy majd megoldjuk, hogy nem számít, hogy ne haragudj, és egy barom vagyok. És fáj és rossz, de ha most kilépne az ajtón…
- Megváltozott minden. Átértékeltünk. Megerősödtünk. Furcsa és egyben bizarr ez.
- Agyamra megy a pakolás, a kosz és a por mindenütt. Hetek óta dobozok, parkettalapok, és szerszámok között élünk. Sikítva üvöltök.
– Na jó, ebből elég. – Szól. Elővesz egy táskát, elkezd pakolni aztán, megfogja a karom, szinte kilök az ajtón, és bezárja magunk mögött. – Gyerünk.
– Hova? – Kérdezem, mint akit pofon csaptak. És már indítja is a motort, és mi száguldunk, azt sem tudjuk merre, és feltekerjük a rádiót, és hangosan énekelünk. Éneklek, ő meg nevet, megfogja a fejem, odahúzza magához és nyom rá egy puszit.- És hálás vagyok, hogy kirángatott ebből az őrületből, és tudom, hogy egyszer kész lesz, és megint nyugi lesz, de mindig van valami, és csak egy, ami állandó. De az szerencsére az.
