Bámulok a kocsiajtón kifelé, hamarabb értem a címre, mint a megbeszélt időpont, így van pár percem még rendezni a gondolataim. Vasárnap reggel van, üresek az utcák, pár kócos, félig pizsama-félig tréning nadrágos embert rángat kis kedvence a legközelebbi bokorig. Kikászálódok a kocsiból, megcsípi a lábamat szeptember első hideg reggele. A nap még harcol igazáért, hogy még csak most múlt el a nyár, és még van mit keresnie az égbolton, de az esték és az éjjelek már megmutatják, hogy közeleg az ősz, így a kora hajnalok is már fázósak, ágyban maradósak.
Becsöngetek a régi bérház kapuján, kiszólnak a kaputelefonon, kis berregés, bebocsátást nyertem a házba. A lakásba belépve, rögtön megcsap a régi polgári lakok nemes – tágas – régibútoros légköre. Kutyus dörgöli az orrát szinte azonnal a combomhoz, gondolom kíváncsi, ki vagyok, mi vagyok, és miután sikeresen átmentem a bio-scanneren, megengedi, hogy a gazdival a nappaliban letáborozzak a beszélgetésünkre. Azért akartam megírni valaki igaz történetét, mert sokszor olvastam a témában sok fajta álláspontot, hol az egyik hol a másik oldalról, és persze a hozzájuk kapcsolódó kommenteket. Úgy gondoltam mindig is, hogy túl összetett mindenki részéről egy ilyen kapcsolat, hogy el lehessen intézni egy fekete vagy fehér lappal. És most itt nem az egyéjszakás-berúgtam-hoppmegdugtam kategóriájú történeteket szeretném boncolgatni. Most azért jöttem ide, a tágas nappali antik székére lekucorodva egy pohár kávé gőzölgő fekete illatát érezve, hogy meghallgassam ezt a történetet, ami talán egy kicsit beszínezi azt a lapot a szürke valamely árnyalatára.
A velem szemben ülő nő zöld szeme zavarba ejtő. Látom benne a bolondos kislányt, de a megtört, fájdalmakkal teli érzéseket cipelő asszonyt is. Elhatároztam, hogy megkérdezek mindent, ami eszembe villan a történetével kapcsolatban, szemtelenül és néha provokatívan, maximum nem kapok választ, ha túlságosan messzire merészkedtem.
Hol indult? Hogy ismerted meg?
Tizenhét évvel ezelőtt egy rendezvényen keveredtünk egy véletlenszerűen kezdődött beszélgetésbe. Aztán az élet úgy hozta, hogy nem sokkal később újra összefutottunk egy szakmai konferencián, és nagyon jól eső érzés volt – számomra is meglepő módon – újra látni őt. 
Tudtam, hogy családja van és hogy gyerekei, de láttam rajta azt is, hogy mintha boldogtalan lenne, és vágyik a mosolyra, ölelésre. Akkor nagyon nehéz időszakon voltam túl, a házasságom tönkrement, és több családi tragédiát is rövid időn belül elszenvedtem. Nekem is szükségem volt a „csak lenni” érzésre. Két ember állt ott egymással szemben, akik társas magányban szenvedtek és régóta érezték azt, hogy a szívük csak úgy dobog, és nem valakiért ver. Amikor először találkoztunk kettesben, nem éreztünk semmit a külvilágból. Nem érdekelte egyikünket sem a „kinti” élete, vagy a lelkiismerete. Azt éltük meg, hogy vagyunk egymásnak, hogy gyógyír a másik a sebeinkre hangtalanul és minden magyarázat nélkül.
Beszélgettetek arról, hogy mi történik a találkozókon kívül? Például, hogy Ő hogyan él, milyen a kapcsolata pontosan a feleségével?
Nem. Soha nem beszélt a feleségéről vagy a gyerekeiről, Ő teljesen elzárta előlem. Nem éreztem semmit rajta velük kapcsolatban, nem éreztem azt, hogy kínlódik vagy lelkiismeret-furdalása lenne miattunk, olyan volt, amikor belépett hozzám, mintha egy hosszú útról tért volna haza, és örül, hogy végre megpihenhet. Nem tudom, hogy volt képes ennyire szétválasztani a két életét, hogy semmit nem tudtam ennyi éven át a másik életéről, de talán így tudta azt fenntartani. Talán én adtam erőt ahhoz, hogy azt a másik életét képes legyen csinálni…?
Vagyis te „szponzoráltad” lelkileg őt a kapcsolatotokkal, a figyelmeddel, a törődéseddel, hogy ő tudja a hivatalos életét folytatni, illetve élni?
Nem gondolom, hogy otthon semmit nem kapott, de igen, sokszor futott végig rajtam ez az érzés, és szörnyű volt. Furán és mazochistán hangzik, de így van. De azért ez nem volt ennyire egyszerű. Nekem is voltak hullámvölgyeim, amikor megelégeltem, és azt mondtam, hogy vége, soha többet ne jöjjön. A tipikus és klasszikus szeretői hullámvasútozás, amikor egy ideig minden rendben és elhiszed, hogy ez így jó, és minden a helyén van, majd úgy is jön valaki, akivel egy „hagyományos” kapcsolatot is ki tudsz alakítani, majd a következő órában sírva püfölöd a párnát (jobb esetben) és üvöltesz az üres lakásban, hogy elég volt, nem adok többet magamból. Ez pontosan olyan, mint az Aranyhaj és a nagy gubanc című mesében, amikor a kislány kijön a toronyból és egyik percben önfeledten ugrándozik, hogy de jó, végre kint vagyok és boldog vagyok, a következő percben meg idegösszeomlása van. Nagyon boldog voltam amikor velem volt, és a boldogság – lelki és testi vonatkozásában is – minden szintjét meg tudtam járni Vele. Akkor szabad voltam, és a teljes valódi énemet tudtam megélni. Aztán egy idő után, amikor nem volt velem, elindultak a kósza kis önző vágyak és gondolatok, hogy miért nincs most itt, és most tulajdonképpen mi is történik vele, és velem, és akkor most ki is a fontos vagy a fontosabb. Szóval amikor valakit megszeretsz, automatikusan egyre többet akarsz belőle, és egyre többször. Holott persze ez nem így indult, és soha nem is ígért semmit ezzel kapcsolatban. De hát az ember már csak ilyen önző és ilyen esendő.
Hogy lehet, hogy tizenhét év alatt nem derült fény a kapcsolatotokra? Ez szerinted, hogy lehetséges?
Nos ez egy nagyon jó kérdés. Nagyon sokszor gondolkodtam el rajta én is. Mert ugye 2 opció van ebben az esetben. A: a neje nem tudja, nem vette észre, gőze sincs róla, hogy a férje 17 éve találkozik rajta kívül valakivel, akivel nemcsak testi de lelki kapcsolatban is van. Nem tudom felfogni és megérteni, hogy lehetséges az, hogy, ha valakivel együtt élsz, akkor nem veszed észre ezt. Hogy lehetséges az, hogy, ha látod a boldogtalanságot, a hiányt, az unalmat a férjeden, akkor nem érdekel az téged, és nem akarsz rajta változtatni? Hogy nem mész utána, nem próbálod meg kideríteni, hogy mi történik vele, veletek? A B opció az, hogy tudta, és nem érdekelte, nem foglalkozott vele, számára ez így jó volt. Amit megint csak nem értek, mert akkor nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tudom feltenni, mint az előző lehetőségnél. Mindkettőt szerettem volna hinni, hogy hazugságba nyugtassam a lelkem, de valójában fogalmam sincs.
Kérted Tőle valaha, hogy hagyja ott a családját, a gyerekeit?
Igazán nem. Soha nem is ígérte. Úgy gondolom, hogy ha ezt akarta volna akkor megtette volna, de valamiért nem így döntött, és az biztos nyomós ok volt.
És benned, hogy alakult át ez a történet így tizenhét év alatt…. Jesszusom, még kimondani is sok!
Az elején, mint mondtam hatalmas boldogság, és várakozás minden találkozás és együttlét, majd jön a libikóka hogy amit megélek az igaz vagy illúzió, megélhetem-e ezt a boldogságot, vagy hatalmas önbecsapás ez számomra. Nagyon sokat kaptam ettől a kapcsolattól, nemcsak lelki és testi síkon, de önmagam számára is, hiszen soha nem tanultam ennyit magamról, a lelkemről és a személyiségemről, mint általa. A határaimról és persze arról, hogy mit is keresek valójában. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sok megélt pozitív dolog mellett nem volt hátulütője, hiszen az csak önámítás volt, hogy majd képes leszek emellett egy másik „normális” kapcsolatot kiépíteni, mert erre totálisan képtelen voltam. Hiszen kötődtem valakihez szívben, lélekben és testben is. Hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy ez az érzés egy olyan szeretetté alakuljon át, egy olyan „hozzátartozássá”, ami már nem hordoz magában semmi fájót, vagy beteljesületlen lehetőséget. Ha azt kérdezed, hogy túl vagyok-e rajta, akkor azt válaszolom, hogy nem, és soha nem is leszek, mert a szívemben mindig itt lesz. Csak most már képes vagyok elengedni annyira távol magamtól, hogy másvalaki már odaférkőzhessen a szívemhez és a lelkemhez Gondolhatják sokan, hogy ennek a kapcsolatnak a vesztese én voltam, de nem. Kaptam és adtam amennyit tudtam…
Gondolataimba merülve vezetek már hazafele, fejemben még a történet egyes részei kavarognak. Nehéz ez a téma, és tudom…, mindenkinek sarkalatos véleménye van róla, ami általában nem túl kedves a résztvevők egyikére sem. De nem vagyok benne biztos, hogy egyértelműen lehet hibáztatni bárkit is a kialakult helyzet miatt. Hogy előkaphatjuk a pálcát vagy a követ és lódíthatjuk a feleség, a férj vagy a második nő felé. Ki a hibás abban a kapcsolatban, amiben hárman is szerepelnek? Ki indít el valamit, vagy tesz meg mindent vagy semmit azért, hogy ez kialakuljon? Mindig egyértelműen a férj/feleség/szerető a hibás? Nem lehet, hogy események láncsorozata az, ami ilyenkor beindul, és már megállítani lehetetlen? Tudják, amikor a repülőgépkatasztrófa filmekben látjuk az apró hibákat és véletleneket, amik végül a katasztrófához sodorják az eseményeket. Egyben biztos vagyok. Mindenki története más és más. Én egy olyan nőt láttam a beszélgetésem végén, aki már szereti magát, és hálás annak a férfinak, aki egyszer besétált az életébe, és elég erőssé tette ahhoz, hogy most azt tudja mondani, nem bánok semmit, mert szerettük egymást.
Olvasói kérdések a szeretőhöz – vágatlanul.
Olvasói kérdések a férfihoz, aki 17 éven át tartott szeretőt
A férfi válasza – vágatlanul
