Egy férfi válasza – VÁGATLANUL

Akik figyelemmel követik a szeretővel kapcsolatos cikksorozatunkat azok tudják, hogy miután kiderült, hogy az interjúfelkérésünkre igent mondott az a férfi, aki

 
 

17 éven át tartott szeretőt

csak úgy záporoztak a Facebook-on a kérdések, amikkel mind szerettük volna őt szembesíteni.

Minden kérdést elé is tettünk, el is olvasta – mint kiderült egyébként ezeket már ő is látta a neten –  de végül úgy döntött, hogy egyenként nem fogja megválaszolni. Nem tetszett neki ez az „elszámoltatós” hangnem, amit ő persze megértett, mi pedig őt értettük meg.

Beszélni viszont hajlandó volt, de csak abban az esetben, ha szó szerint közöljük a véleményét.

Így következzen most a férfi válasza, vágatlanul.

Őszintén szólva sohasem gondoltam, hogy az életem egyszer olyan érdekes lesz, ami egy magazin hasábjaira kívánkozik. Meglepődtem, amikor egykori kedvesem sorait olvastam és még meglepőbb volt, hogy engem is megkerestek. Először ugyan azt gondoltam egy udvarias „nem”-mel kibújok a megtisztelő felkérés határozottan nyomasztó súlya alól, de sajnos elkövettem azt a hibát, hogy követtem a cikk utóéletét és így láttam a sok felmerülő kérdést. Most már arra a szintre jutottam, hogy ha nem kérnek fel, akkor is szeretnék válaszolni a kérdésekre. Volt időm átgondolni a válaszokat, fellebbentve ezzel a múlt eseményeiről azt a homályt, amit az ember az elmúlt, meggyászolt eseményekre önvédelemből von maga köré, óvva a lelkét a fájdalomtól. Ha poénra venném a kérdéseket azt írnám: tengerész voltam. Ebben az esetben az emberek a homlokukra csapva eszmélnének rá, “Jaj így már mindent értek!” Hiszen egy tengerész balhés, bátor, nyakló nélkül vedeli a rumot és minden kikötőben van egy szeretője. Ezt tőle nemcsak elfogadják, egyenesen elvárják és bélyegként sütik rá, hogy már ne is az legyen a normálistól eltérő, ha ilyen… Ennek az embernek nem teszik fel a kérdést, miért? Érzett-e lelkiismeret-furdalást, sajnálta-e a feleségét.

De sajnos nem vagyok tengerész, nincs meg ez a menekülő útvonalam, sem más igazi mentségem.

Azt hiszem arra, amit tettem semmilyen igazi mentség nincs. Volt viszont rá lehetőségem, alkalmam, volt rám nyitottság és senki sem állított válaszút elé. Férfiatlan dolog lenne a feleségem vagy a szeretőm hibáit elemezgetni. Egyikükkel sem beszéltem meg a másik viselt dolgait soha. Egy magazinban sem fogom ezt széles közönség előtt megtenni. De mindketten tudtak a másikról és mindketten mást adtak az életemhez, de mást is vettek el. A feleségemmel békés unalomban élünk, van házunk, gyerekünk, megoldandó problémáink, külön munkánk, családunk és mint család remekül is funkcionáltunk. De semmi több. Ami több volt, az elmúlt már régen. A szeretőmmel eleinte ennek az unalomnak pont az ellenkezőjét éltem meg.

Minden találkozás egy randevú.

Amire az ember testileg-lelkileg felkészült. A legjobbat akarta adni és kapni is. Nem volt szó csekkekről, más problémákról. Csak egy férfi volt és egy nő. Akik azoknak az óráknak alárendeltek minden mást, ami a világban rajtuk kívül zajlott. Többek között azért is nem beszéltem ezekben az órákban az otthoni életemről mert szerintem a szerető nem egy pszichológus, akivel olykor ágyba lehet bújni.

Viszont gyakran előfordult, hogy azok az energiák, amiket a szeretőmtől kaptam nem elvettek, hanem hozzáadtak az otthoni életemhez. A szerető ugyanis nincs ott mindig, de a szexuális vágy felpörög és emlékszem, hogy a feleségem rácsodálkozott annyi szexmentes hónap után, mitől bennem az a kielégíthetetlen vágy.

De ez sem tartott örökké. Őrölt a lelkiismeret. Vívódtam. Nem voltam biztos benne, mit is érzek a kedvesem iránt. De abban biztos voltam, hogyha elhagyom a feleségem, soha többé nem állok meg mélyen vallásos szüleim előtt. Ők sohasem bocsátották volna meg nekem, ha magára hagyom a családom és egy új kapcsolatban kiteljesedek, amíg a feleségem nyakán sokasodnak a terhek. Vívódtam vágyak és elvárások között.

Egyre nehezebb lett a logisztika és egy ronda ködös napon csúnyán lebuktam. Azt hiszem ez volt az első hosszabb időszak, amikor a kedvesemmel nem találkoztam. Mérlegre tettem az életem és úgy döntöttem, én hibáztam és rendbe kell tennem a házasságom.

A feleségem intelligens nő, nem rendezett jelenetet. Végtelenül szomorú lett és annyit fűzött a történtekhez, hogy hazugság volt az életünk. És benne minden, ami az utolsó hónapokban oly boldoggá tette. Nem kérdezett semmit, nem borult ki. Versenybe szállt értem. Csinos ruhákat vett, fogyott. Fodrászhoz, kozmetikushoz járt. Szexi fehérneműkben csábított, olyan volt mintha kaptam volna a bűneimért egy új nőt, egy ajándékot.

Egy baj volt ezzel.

Ez az új nő nemcsak nekem tűnt fel, hanem a kollégáknak és idegen férfiaknak is.

És ő nyitott. A szexuális életünk újra fellángolt, de most ő kezdeményezett. 180 fokot fordult a világ velünk. Végül egy másik ködös napon elmondta, hogy van valakije, nem akarja elhagyni. De tőlem sem vár már hűséget.

Kemény beszélgetés volt, de végül így lett. Együtt maradtunk. Nem kérdeztünk egymástól semmit. Hol jobb volt, hol rosszabb. Néha nagyon nehéz.

A szeretőmmel az első varázslat sokáig kitartott. Továbbra sem beszéltünk másról csak magunkról. Hagytam, hogy kioldja belőlem a feszültséget. Aztán egy napon ráébredtem se rá, se a feleségemre nincs szükségem. Egy napon lett vége egy rossz házasságnak és egy kapcsolatnak, ami talán csak lélegeztető gépen tartotta az előbbit.

Itt ért véget a beszélgetés. A lélegeztetőgépnél…

Még belekortyoltam az addigra teljesen kihűlt kávémba, és amilyen gyorsan csak tudtam – arra való hivatkozással, hogy le kell még írnom, amit mondott – kifutottam a lépcsőházból. Hulla fáradt voltam a héttől, a szél is orkánszerűen fújt és metsző hideg volt, de hazáig gyalogoltam. Nem gondolkoztam rajtuk, a történetükön, az igazságaikon. Csak gyalogoltam. Néha azonban bevillant a gondolataimba egy lélegeztetőgép.

Olvasói kérdések a férfihoz, aki 17 éven át tartott szeretőt

17 év szeretőként – A nő
Olvasói kérdések a szeretőhöz – A nő

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here