„Ti semmiképpen nem lehettek testvérek, még akkor sem, ha kiderülne, hogy én vagyok Noémi édesapja… – mondta az öreg, mert érezte, hogy ezt az estét már nem ússza meg – borulni fog a bili, és hamarosan élete összes szennye itt fog hömpölyögni a lábaik alatt.
– Miért is vagy te ebben annyira biztos? – kérdezte csendben Misi, mert megérezte, hogy ahonnan ez a titok előkerült, ott több is van még…”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Mindhárman feszült csendben ültek néhány másodpercig. Az öregtől vártak feloldozást, történeteket, dátumokat – vagyis a tudható teljes igazságot, ami, tudták, fájdalmas lesz.
– Noémi anyja, Magdolna egy csodás nő volt. Fogalmam sem volt, hogy egy olyan agresszív és faragatlan embernek, mint az ő apja, hogyan lehetett ilyen intelligens, okos, bájos lánya. Egykeként próbált megfelelni az apja elvárásainak: aki, mivel fiút várt, nem is leplezte elégedetlenségét – nem csak a tenyerével, de a szavaival is ütötte-vágta a lányt, még fiatal nőként is.
Magdával lenni számomra maga volt a földöntúli öröm. Eszes volt és vicces, nem csak nőként, de barátként és mentorként is elfogadtam és szerettem őt. Együtt tanultunk az egyetemen, együtt jártunk kiállításokra, irodalmi estekre. Egy fél éven át tartott a szerelem, mert amint az apja megtudta, hogy Magda „egy senkiházival” találkozgat, azonnal kiszakította a közegéből, és hozzá kényszerítette egy ügyvédhez. Nem voltam elég jó parti a lányának. Azt hinné az ember, hogy ilyen nincs is… Az ügyvéd úr húsz évvel idősebb volt, és úgy nézett ki, mint egy vágásra kész sertés. A Magdával töltött utolsó estét végig zokogtuk. Akkor adtuk át egymásnak az Aranyember egy-egy példányát: búcsúajándék volt, melyet a mai napig őrzök, és amelyet ezek szerint ő is megtartott.
Mihály és Noémi ekkor összenéztek. A nő könnyes szemekkel biccentett, de alig várta, hogy folytatódjon a történet. Honnan fogják megtudni, hogy Mihály az ő édesapja-e…?
– A könyvbe írt dátum tehát a búcsúzásunk napja… többet nem láttam Magdát, úgy tudom, az apja valahol Kőszeg környékén vett nekik házat, és felmondta a pesti címüket, minden levelem visszajött onnan. Ha tehát abban az évben, december körül születtél, Noémi, akkor esélyes, hogy… – mondta Mihály, de Noémi közbeszólt keserűen.
– Nem, márciusban születtem, huszonhetedikén – mondta, ezzel elvesztve a reményt, hogy az ő drága édesanyja élete szerelmétől várta őt…
– De hát ma van huszonhetedike. Ma van a születésnapod? – eszmélt Misi.
– Igen, a negyvenkettedik. Ezért nem akartam találkozni veled a héten. Egyedül akartam lenni… de most már örülök, hogy így alakult… még akkor is, ha ilyen dolgokat kell megtudnom… Sajnálom, Mihály bácsi, hogy nem Ön az apám. Anya valóban nem élt boldog életet, és tudom, hogy nem kellene ezt mondanom, de szerencsére nem is szenvedett sokáig apám mellett. Egészen pici voltam, amikor meghalt szívinfarktusban. Anyával akkor költöztünk vissza Pestre, amikor egyetemista lettem. De mivel olyan mélyen eltemette a múltat, eszembe sem jutott, hogy kutakodjak élete régi szereplői után – hallgatott el Noémi, mert érezte, hogy teret kell adnia Mihálynak mindazoknak a titkoknak a megosztására, amit évtizedek óta dédelget.
– Most már, hogy tudjuk, hogy Noémi nem a lányod… mondtál az előbb valamit… ami nem hagy nyugodni… – szólalt meg feszülten Misi.
Mihály – akit Misi még sosem látott sírni – a tenyerébe temette egyre vörösebb arcát. Percek teltek el így, mire az öreg felegyenesedett. Idegesen elővette textil zsebkendőjét, és letörölgette könnyeit.
Még Magdát és a szerelmünket gyászoltam, amikor megismertem anyádat, Misi. Együtt dolgoztunk, beszélgetni kezdtünk, hamarosan egészen mély dolgokat megosztottunk egymással. Ilon vénlány volt. Pedig helyes volt és szorgalmas, mégsem lett férje, mert minden udvarlónak azonnal elmondta, hogy ő nem tud gyermeket szülni. Így maradt egyedül, illetve a nővérével, akiről mindig szeretettel gondoskodott. Főzött, takarított rá, ilyesmi. Én így fogadtam el Ilont, így lettünk egymás társai. Nem a szerelem, hanem a béke, a megbecsülés és a könyörület tartott minket egyben. A nővére teljesen más volt: Böbe nyíltan falta a férfiakat, mígnem egyszer várandós nem maradt. – Mihály ezen a ponton kicsit megállt, és elcsendesedett. Mintha tegnap lett volna, hogy megtudta, hogy a sógornője babát vár.
Misi megremegett. Csak tán nem az derül ki, hogy az apja igazából a nagybátyja, neki pedig negyven éve hazudik?
– Böbe azonnal tudta, hogy ő nem akarja felnevelni ezt a gyereket. Így egy napon felkereste Ilont, meg engem, hogy nem akarjuk-e örökbe fogadni a babát. Természetesen igent mondtunk, így született meg nem sokkal később a karjainkba a kisfiú, akinek a Mihály nevet adtuk. És akit Ilon a haláláig mindennél jobban szeretett. Ez te vagy, Misi. Az én fiam.
– Nem, apa… az unokaöcséd vagyok, te meg egy hazug ember – nyögte ki Misi, majd kirohant a mosdóba. A nappaliba is behallatszott, ahogy a férfi okádja ki magából a feldolgozhatatlan igazságot, és élete hazugságban töltött négy évtizedét.
– Hívok egy taxit, Noémi – szólt be az ajtón elszürkült arccal, de meg sem várta a választ. Tárcsázni kezdett, majd felvette a kabátját, és kiállt az utcára, hogy megvárja az autót és Noémit.
Úgy érezte, nem bír az apjára nézni többé. Noémi pár perc múlva meg is érkezett, majd beszálltak a sárga járműbe, és szótlanul utaztak egészen a lány címére. Aztán Misi is hazavitette magát. Gondosan bezárta az ajtót, odament a szekrényhez, kinyitotta, és kivette belőle a gyógyszeres dobozt.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
