Újrakezdők nyara – 10. rész

“Úgy érezte, nem bír az apjára nézni többé. Noémi pár perc múlva meg is érkezett, majd beszálltak a sárga járműbe, és szótlanul utaztak egészen a lány címére. Aztán Misi is hazavitette magát. Gondosan bezárta az ajtót, odament a szekrényhez, kinyitotta, és kivette belőle a gyógyszeres dobozt.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Hajnali fél kettő is elmúlt, máskor, ha ilyentájt keveredik haza, már lábujjhegyen mos fogat is, nehogy a szomszédait zavarja. Most azonban semmi nem érdekelte. Lesodorva pár könyvet és csecsebecsét, szinte őrjöngve tépte fel a szekrénykét. Idegesen túrta ki a fémdobozt, amelyben a néhanapján bekapkodott gyógyszereit tartotta. Fogalma sem volt róla, hány tabletta kell ahhoz, hogy holnap már ne kelljen ebben a hazug életben ébrednie. 

Legnagyobb meglepetésére pár lejárt szavatosságú köhögéscsillapítón, hashajtón meg vitaminon kívül mást nem is talált. Elengedett egy cifra káromkodást, majd hirtelen megakadt a szeme az alsó polcon sorakozó fényképalbumokon. 

 
 

A szőnyegen ülve épp elérte őket, így magához húzott vagy hármat. A szétdobált tubusok meg gyógyszeres dobozok felett belelapozott az elsőbe. “Fazana, 2013” – olvasta az első oldalon, és apjával közös horvátországi nyaralásuk minden képkockája beugrott. Még a tenger illatát is ott érezte az orrában, az utcai árusnál vett, uzsonnaként elfogyasztott halak ízét pedig a nyelvén. “Ó, a Briuni szigetek, az a jó kis kirándulás… az esti fagyizások…” – Misi hirtelen zokogásban tört ki. Hogy hazudhatott neki az apja egy életen át? Miért nem mondta el az igazságot? Joga lett volna tudni, hogy az anyja nem is az anyja, az apja pedig nem is az apja…

Az álomrandiból pillanatok alatt rettenetes horror lett. Noémire most nem is tudott jó szívvel, szenvedéllyel gondolni. Az a tény, hogy az apjának gyakorlatilag több köze van ehhez a lányhoz, mint hozzá, vagy éppen egyikükhöz sincs semmi köze, teljesen elidegenítette tőle a nőt.

Elővett egy üveg bort, és akkurátusan kinyitotta, majd poharat vett elő, és csendben megtöltötte azt a vörös lével. Leült a sötét konyhában, majd gyors üzenetet pötyögött Ádámnak: Szia, lázas lettem. Nem megyek holnap, rád bízhatom a reggeli nyitást is? Köszi.” A munkatársa szemére sem jöhetett álom, mert azonnal visszaírta, hogy oké. Misi ekkor ki is kapcsolta a telefont. Nem volt kíváncsi senkire és semmire. Reggel ötig agyalt, majd álomba merült a kanapén. 

Mintha csak megjósolta volna magának, másnapra tényleg lázas lett, és hol hányt, hol meg ment a hasa. Harminc órányi szenvedés után, amikor már a vizet is visszaküldte a gyomra, felhívta az ügyeletet, de ott azt mondták, ha felnőtt, és nem gyerek, akkor inkább jöjjön be lábon. Hát, nem ment. Fél nappal később javulni látszott a dolog, sajnálta is, mert jobb szeretett volna meghalni.

Két napon át vergődött egyedül… – vagyis, bár egyedül lett volna… de démonai kolóniákba verődve támadták meg, a legfélelmetesebb dolgokkal dobálva szíve céltábláját… gyűlölet, öngyilkosság, hazugság… – amikor hirtelen kopogtatást hallott a bejárati ajtó irányából. Azt hitte, hallucinál, aztán meg azt, hogy a szomszédhoz jöttek. De a kopogás dörömböléssé nehezedett, neki meg nem volt más választása, mint kivánszorogni az előszobáig. 

Ki az? – kérdezte nyersen.
– Noémi vagyok. Bemehetek? – kérdezte a nő azon az édes, bájos kis hangján, amibe Misi annak idején azonnal beleszeretett.
– Egyedül vagy? – kérdezett vissza, hogy időt nyerjen, és, mert remélte, hogy az apja nem merészkedik el hozzá. Egy pár pillanat csend után Noémi válaszolt.
– Igen.

Az ajtónyitásra mindketten meglepődtek: Misit több napi magány és rosszullét után újra megremegtette Noémi tiszta szépsége, a nőt pedig megijesztette Misi borostás, beesett arca. De hangosan egyikük sem jegyzett meg semmit ezekből.

Sokáig ültek szótlanul a nappaliban. Noémi odatelepedett a szőnyegre, a tabletták meg a fotók közé. Nem kérdezett semmit… várta, amíg a férfi nyelve megered. Ha kellett volna, estig várt volna. De Misi megszólalt.
– Hazugságban éltem negyvenöt éven át. Ez felfoghatatlan és megbocsáthatatlan. Az igazi anyám egy céda, az apám meg egy hazug. Akit anyának hittem, korán meghalt, alig vannak róla emlékeim.
– Nézd, Misi. Ez mind igaz, még, ha nem is egy az egyben. És nem is a fájdalmadat akarom elbagatellizálni. Jogod van a dühhöz, a csalódottsághoz. És most talán nem is mentség számodra, de csak jót akartak. Míg az én nagyapám önző és agresszív módon elválasztott egy szerelmespárt, az apám meg kihasználta és lekezelte anyámat, addig téged féltőn szerettek, és sosem bántottak. Mihály bácsinak a szemében ragyog az irántad érzett szeretet és féltés, pedig már rég nem vagy gyerek… – próbálta vígasztalni Noémi Misit.
– Végig hazudott! – fordult a nőhöz Misi dühösen.
– Végig szeretett – válaszolta Noémi lágyan. – Adj neki egy esélyt.
– Mire? Mondd meg, hogy mire? – csattant fel a férfi.
– Most elmegyek, veszek neked egy kis kaját, te meg fürödj meg addig, nagyon alkesz fejed van – próbált vicceskedni Noémi.
– Nem, köszi. Majd rendelek valamit. Szeretnék most egyedül lenni, ha nem gond – válaszolt Misi halkan.

Máskor a nő felkapta volna a vizet egy ilyen elutasítás miatt, most azonban érezte, hogy ez az egész nem az ő érzéseiről szól – el kell fogadnia a helyzetet. Elköszöntek egymástól, ő pedig villamosra szállt, és meg sem állt az öreg házáig. 

A kaputelefon kopott betűit bogarászva egyszer csak megtalálta, amit keresett: id. Kovács Mihály. Megnyomta a gombot.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here