Marie elmerengve lépkedett a pesti aszfalton és hagyta, hogy a nap sugara átmelegítse minden porcikáját. Fázott. Nem a teste, inkább a lelke. Nyári nap volt, perzselően meleg, ő mégis úgy érezte, van valami, ami a múltból utána nyúl és nem engedi.
Senki nem érti meg igazán, mit jelent egy másik országban élni, maga mögött hagyni a régi életet, ha nem tapasztalja meg. Lehet azt hinni, hogy máshol minden jobb, és lehet hazudni is önmagunknak arról, hogy megváltoztunk. Mintha az ember a valóságban képtelen lenne a változásra. Természetesen külsőleg nem, az látványos.
Hol volt már az a fiatal lány, aki leszállt a vonatról Párizsban és nekivágott a nagyvárosnak? Régen elveszítette a varázsát, a hitét, de újjáéledt benne egy másik nő, aki keményen megdolgozott azért a tudásért, ami most bölccsé tette.
Annak idején szinte elmenekült Magyarországról. Nemcsak azt az életet hagyta maga mögött, de az emlékeit is igyekezett elfelejteni. Görcsösen szabadult volna mindtől, de ez nem sikerült könnyedén. Most, ahogy vékony szandálja talpát égette az aszfalt és a kirakat üvegéből nem az a hóbortos lány nézett vissza, aki valaha volt, megértette, hogy talán a szerelemtől is rettegett.
Még a fiának is azt hazudta, hogy nem szerette Petyát. Ő maga sem volt biztos benne, hogy ez a teljes igazság. De hogy mi is az valójában, azt nem tudta. Hogy mikor hazudik az ember önmagának, sosem könnyű kideríteni. Az évek során remekül el tudja hitetni magával mindenki, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, és mégsem.
Ő nem Péterrel akart élni. Ha szerette is, és most negyven évvel később talán be meri vallani, nem annyira, hogy azt az életet vállalja, ami a fiú mellett várt volna rá. Ennek nem az volt az oka, hogy lenézte, vagy kevésnek találta, inkább csak annyi, hogy ő mást akart. És ez a más nem fért bele a kettejük kapcsolatába.
Még most is emlékezett arra beszélgetésre, amit az egyik nyolcemeletes ház tetején ülve folytattak. Ha becsukta a szemét, látta magát virágos farmerben és pántos pólóban. A farmer nem a legszebb volt mindaddig, amíg anyja nem varrt bővülő szárára színes virágokat. Ettől hippis lett és természetesen senkiéhez nem mérhető. Gyönyörű és különleges.
Petya meglepetten szemlélte. Efféle bátorág nem volt benne, talán ezért is nyűgözte le a lány minden egyes percben. Ő szolidabb életet képzelt magának is, és annak, is, akit akart maga mellé.
Talán nem Marie volt a legideálisabb feleség jelölt szertelenségével és világmegváltó gondolataival, de úgy gondolta, minden lány megszelídül. Anyja sem maradt olyan vidám, mint a régi képeken, sőt minden álmát félre tette, hogy a férjét segíthesse. Talán ez a kócos, szőke lány sem lesz másmilyen, gondolta. Mással nem tudta és nem is akarta elképzelni az életet.
Amikor a lány a terveiről mesélt neki, remélte, csak felvágásból teszi. Ugyan ki vág neki csak úgy Párizsnak, ahol nem ismer senkit, a rokonát sem, és kezd új életet még akkor is, ha tizenévesen nagy álmai vannak? Ez legfeljebb a könyvekben működött, de a valóság szürke és egyszerű volt akkoriban. De nem Marie esetében.
Elengedni mégsem tudta. A lány vibrálása, álmodozó tekintete, majd hangos nevetésbe átváltó hangulatingadozásai fogva tartották. Annyira más volt, mint azok, akiket ismert. A többi lány egy jó szakmát akart, aztán férjhez menni, gyerekeket nevelni, és ha minden jól ment, akkor telket venni a Balatonnál, de az már az álmok legszebbje volt. Ennél tovább nem jutottak. És ezt egyikük sem bánta. Nem tűnt ez rossz életnek. Nem lehet mindenkiből az élet császára, gondolta, és valahol igaza is volt.
Marie fényt akart maga körül. És ezt meg is teremtette. Ahol megjelent, ott felfigyeltek rá. Okos volt, szellemes és távolságtartó. Nem sok fiú volt az életében, de akit közel engedett, azt szívébe zárta. Ez a srác nem volt bonyolult, de olyan mérhetetlenül rajongott érte, hogy nem lehetett elmenni mellette észrevétlenül.
Azt hitte, hogy ő kezdeményezte az ismerkedést, de a lány már hetekkel előtte elhintette mindenhol, hogy bejön neki a motoros srác, aki szerelőnek tanult. Már azt hitte, sose meri megszólítani, pedig a gimnázium mellett volt az ő sulija is, és nap, mint nap összefuthattak volna, ha Péter egy picit bátrabb. Nem sejtette, hogy a fiú folyton őt lesi, és bár volt neki egy barátnője, akivel fél éve járt, nem tudott rá gondolni.
Azt a lányt szinte levegőnek nézte, emiatt alig tudta valaki, hogy járnak. Marie sem, hiszen a motoros fiú, aki annyira vagánynak tűnt, mint amennyire belül nem volt az, ügyesen eltitkolta a külvilág elől.
Mégis eljött a nap, amikor megvárta a suli rogyadozó téglafalánál. A fiúkkal támasztották a falat és hangosan röhögtek, mint mindig, amikor ő kilépett a gimnázium rosszul záródó bejárati ajtaján. Rájuk nézett és elindult a másik irányba. Vica nem ért rá aznap, így egyedül indult haza. A hátán érezte a fiúk tekintetét, és tudta, hogy most történni fog valami. Az ilyesmit mindig megérezte.
A motor felberregett és Péter elindult. Lassan gurult oda mellé, nem kapkodott, nem játszotta a nagymenőt, bár biztosan annak képzelte magát.
– Elvigyelek? – kérdezte minden köszönés vagy bemutatkozás nélkül.
– Nem kell – válaszolta a lány bosszúsan. Kicsit sokat képzel magáról, gondolta haragosan. Lehet, hogy másokat egy nyüves motorral le tud nyűgözni, de őt nem, az biztos. Két keréken guruló ócskavas volt, nem látta többnek a fiú életének legfontosabb eszközét.
– Miért nem? Jó kör lenne! – válaszolta a fiú tettetett magabiztossággal.
Az eszed tokja lenne jó kör, fortyant fel a lány, de igyekezett elrejteni bosszúságát. Én neked nem leszek semmilyen kör, de még négyzet sem. Ezért gúnyos mosollyal az arcán ránézett a mellette fél lábbal a földet rugdaló fiúra, aki őt bámulta és csak ennyit mondott:
– Nem lakom messze. És remekül tudok gyalogolni is.
– Mindenki figyelmeztetett, hogy beképzelt vagy – jegyezte meg a srác azzal a bizonyossággal a hangjában, amellyel azt fejezte ki, nincs értelme ezzel a lánnyal kezdenie.
– Akkor mondd meg mindenkinek, hogy menjen a francba!
A fiú elnevette magát. Hangosan, jóízűen és szemernyi gúny nélkül. Szeme csillogott és volt benne valami elismerésféle. Ilyennek képzelte a lányt. És valóban mondták neki a többiek, hogy fenn hordja az orrát.
– Rendben, majd átadom! Az biztos, hogy jó nagy szád van! De én nem bánom.
Marie meghökkent. Ez most dicséret volt, vagy kellemetlenkedés? Mi a fenét akar tőle ez a fiú. Menősködik a többiek előtt? Vagy fogadást kötöttek? Mostanában ez volt a divat.
– Mit akarsz, ha ennyi bajod van velem? – kérdezte akaratlanul is dühösebben a kelleténél. A következő pillanatban azonban váratlanul rálépett egy kavicsra, amitől megbicsaklott a lába és térdre esett.
Nevetséges és szerencsétlen volt a mozdulat, de mielőtt felpattanhatott volna, a fiú olyan gyorsan odaugrott hozzá, mintha egy pillanattal előbb nem is tolta volna a motorját. Elpirult és a kezét nyújtotta.
– A legjobb lesz, ha mégis hazaviszlek – közölte. – Vérzik a lábad.
Marie feltápászkodott, és beleborzongott a fiú száraz, meleg kezének érintésébe. A térde valóban fájt, egy nagy területen lehorzsolta, és a sebből vékony csíkban csordogált a vér. A halántékán erősen lüktetett egy ér, amelyről nem lehetett tudni, hogy a szégyentől-e vagy az izgalomtól.
Lépett egyet és feljajdult.
Petya a zsebébe nyúlt és előhúzott egy zsebkendőt. Vetett rá egy gyors pillantást, mert nem volt benne biztos, hogy tiszta-e, de megnyugodott. Az volt, anyja reggel csempészte a zsebébe. Ő nem tette volna el, mert férfiatlannak tartotta, de amikor már rajta volt a nadrág, nem vette ki.
– Ezt tedd rá! – nyújtotta Marie-nak. – Gyere, felsegítelek a motorra, és hazagurulunk.
A lány nem tiltakozott. Ezt jól jelnek vette.
Következő rész:
fotó: Pinterest