„Gyere, felsegítelek a motorra, és hazagurulunk. – A lány nem tiltakozott. Ezt jól jelnek vette.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
És nem a Szegfű utcában kötöttek ki. Marie ott lakott. Útközben nem tudta jelezni, mert fél kézzel kapaszkodott a fiúba, a másikkal meg vérző térdére szorította a zsebkendőt.
– Nem itt lakom! – kiáltotta duzzogva, amikor végre megálltak egy apró kertes ház előtt. Földszintes viskó volt, valaha szebb napokat látott, de most ráfért volna egy alapos tatarozás.
– Tudom, mondtad. De én azt mondtam, hazaviszlek, nem azt, hogy hozzád! – nevetett újra Péter teli szájjal.
– Nagyon vicces, tényleg…
– Ne aggódj! Nem foglak megenni. Anyukám nővér. Biztosan ügyesebben ellátja a sebed, mint én vagy te.
Marie sóhajtott egyet. Nem akart tovább méltatlankodni, azt sem jegyezte meg, hogy sebe nem halálos, mert látta, hogy a fiú valóban törődni akar vele. Ez jólesett neki.
Amióta anyja öt éve egy másik férfival élt, ő háttérbe szorult. És mindezek tetejébe megtudta, hogy anyja három hónapos terhes. Persze neki erről nem szóltak, de kihallgatott egy beszélgetést. Nagyon meglepődött, mert arra nem számított, hogy olyan öreg nők, mint a saját harminckilenc éves anyukája még gyereket akarnak. Azt hitte, ebben a korban már nincs is szex, mert ki akarna egy ilyen korúval?
Erre a szomszédasszony kacarászva fogadta az érdekes hírt és megnyugtatta anyját, hogy ebben a modern világban nem számít, mikor hozza világra a gyerekét. De számít, gondolta Marie féltékenyen. Hiszen szinte ő is lehetne terhes és helyette nagymamakorban lévő anyja az. Nem mintha gyerekre vágyott volna. Mondjuk testvérre sem. Mélységesen felháborodott a hír hallatán, de nem mutatta.
Így valóban jobbnak tűnt nem hazamenni, bár nem menekülhetett el a valóság elől.
Péter anyukája álmosan fogadta őket. Éjszakai műszak után kótyagosan ébredt, de azonnal ellátta a sebet. Megkérdezte Mariet-t, kér-e kávét, mert ő mindenképpen magába önt egy vödörnyit. A lány nevetett és bólintott. Péter ezalatt betolta a motorját az apró fészerbe a kacatok közé, és amíg kinn időzött, a házigazda finoman rákérdezett arra a lehetőségre, hogy talán a fia okozta-e a lány balesetét?
– Nem, dehogy! Rosszul léptem, és elestem – tiltakozott a lány. – Semmi köze hozzá. Én voltam figyelmetlen.
– Á – mondta az asszony, miközben kitöltötte a gőzölgő feketét. – Azt hittem, valami disznóságot csinált azzal a nyüves motorral, mert hiába mondok neki bármit, nem bír magával. A motor a mindene meg a szerelés. Egy biztos, még soha senkit nem hozott haza.
Marie erre nem tudott mit mondani, inkább zavarában lehajtotta a fejét. Az asszony kedvtelve nézegette a szép lányt, és megállapította, hogy nemcsak szép, még visszafogott is. Ebben azonban határozottan tévedett.
Így kezdődött minden. Nyolc hónapig tartott a kapcsolat. Ott ért véget a toronyház tetején, amikor a lány elmondta, hogy elmegy. Nem bírja otthon, nincs helye, mióta megszületett az öccse. Még a szobáját is elvették, azaz leválasztottak belőle egy jókora részt, így egy sufni lett az egészből, ahol az ágya és a szekrénye mellé már nem lehetett betenni egy íróasztalt.
Az ágyon ülve tanult és készült a felvételire, miközben a baba a másik szobában ordított, anyja pedig csitítgatta.
Már jó ideje tudta, hogy menni akar, de nem merte elmondani. Péter elsápadt, amikor közölte vele, és keserűen csak annyit mondott, hogy tudhatta volna, hogy nem szereti őt.
– Nem erről van szó – magyarázta a lány, hogy mentse a menthetőt, bár nem volt benne biztos, hogy valóban úgy érez, ahogy szeretne. Vagy, ahogy elvárható lenne.
– Nem akarok megtűrt személy lenni otthon. Egyelőre se munkám, se lakásom. Milyen jövő várna itt rám? – kérdezte kétségbeesetten.
– Például elvettelek volna feleségül – hangzott a félelmetes válasz.
– Ugye, viccelsz? Hogy mehetnék hozzád? Te is alig kezdtél el dolgozni! Költözzünk hozzátok és éljünk nyomorogva?
– Mi nem élünk nyomorogva! Anyu dolgozik, most már én is, és mehetnék albérletbe!
– Te is tudod, hogy ez álom! Még alig keresel. Nekem folytatnom kell a tanulmányaimat. Az is pénzbe kerül. Én nem az vagyok, aki képes otthon várni a férjére egész nap és közben a lakást csinosítgatni. Azt hittem, tudod…
– Igazad van! Tudtam is, de nem akartam elhinni… Pedig anyu is mondta. Te tényleg nem az vagy! Te nagyravágyó és nyughatatlan vagy! Neked nem elég az az élet, ami itt van. Te a világot akarod.
– Igen! Bár a világ nem tudom, hogy akar-e engem…
Marie elkomorodott. Bántotta a fiú támadása, bár tudta, hogy igazat mond. Nézte az arcát. Soha nem akart neki fájdalmat okozni, de önmagának sem. Nem, azt az életet nem neki találták ki… Egy káposztaszagú konyhában ebédet főzni, közben ringatni egy nyűgös babát… Ez a világ távol állt tőle.
Péter felállt, leporolta nadrágját.
– Akkor sok szerencsét! Remélem, soha többé nem találkozunk! – mondta dühösen és elrohant.
A lány utána bámult, majd elsírta magát. Nem is tudta, miért sír pontosan. Azért, mert megbántotta vagy azért, mert végre ki merte mondani, hogy döntött?
És valóban nem látta őt többé. A kórházig.
Az érettségi után, a nyár első napján egy közepes hátizsákkal és kevés pénzzel a zsebében nekivágott. Hagyott egy levelet anyjának, amelyben tudatta, hogy Párizsba megy, kérte, hogy ne aggódjon. Azt nem tette hozzá, hogy tudja, nem fog hiányozni, mert nem akarta, hogy úgy tűnjön, sajnáltatja magát. Azt írta a legvégére, hogy mihelyt rendben lesz minden körülötte, jelentkezni fog. Ez egy évig nem következett be, de azért két levelezőlapon is tudatta, hogy él, minden rendben. Nem jött rá válasz. Vagy sose kapták meg a lapokat, vagy nevelőapja tett róla, hogy őt kitöröljék a családi fotóalbumból.
Petya, ahogy hazaért legszívesebben szétverte volna a fészert dühében. A torkát kaparta a sírás, mert nem tudta, nem akarta lehinni, hogy elveszíti a lányt, akit nagyon szeretett. Két hétig a közelébe sem ment, utána azonban megleste párszor. Abban reménykedett, hogy talán meggondolja magát vagy talán keresni fogja őt, de Marie nem jelentkezett. Vicával volt mindig, együtt mentek fagyizni, sétálni, és egyetlen egyszer sem látta az arcán, hogy fájna neki a hiánya. Mégis akart egy utolsó próbát tenni.
Írt neki pár sort és bedobta a postaládájukba. Úgy bélyeg nélkül. Nem érkezett rá semmi.
Egy héttel később, amikor nem bírta tovább, becsengetett hozzájuk. Egy fáradt arcú nő nyitott ajtót karján egy csecsemővel. Rezzenéstelen arccal közölte, hogy lánya Párizsba ment és nem tud róla semmit.
Péter csak nézett rá és alig tudott egy köszönömöt kinyögni. Azt hitte, a levél visszatartja. Abban bízott, hogy a lány mégiscsak jobb belátásra tér. Mégse merte megkérdezni, vajon, megkapta-e. Már azt sem bánta, hogy nem.
Hosszas procedúra, és nagybátyja protekciója által útlevelet szerzett. Kért a főnökétől egy kevés előleget, és adott magának két hetet arra, hogy megkeresse a lányt. A két hétből egy hónap lett, aztán még egy. Egy szót sem tudott franciául, de elhelyezkedett a vasútnál, ahol rakodómunkásokat kerestek. Minden szabadidejében járta a várost és leste az embereket. Marie-t azonban a föld nyelte el. Végül feladta. Legyengülve, halálosan fáradtan hazatért és megpróbálta elfelejteni. Majdnem sikerült is. Szép élete volt, de a szerelem, amely hozzá kötötte, sose merült feledésbe. Elvette azt a lányt, aki kitartott mellette, amikor ő ne értékelte.
Szült neki két fiút, és tulajdonképpen megadott neki mindent, amit csak lehetett. Csak a szerelmet nem, mert a szívében Marie-n kívül nem maradt meg senki.
Azt azonban álmában sem gondolta, hogy a párizsi hetek alatt Marie látta őt.
Folytatás szerda reggel
fotó: Pinterest
