Milánnak nem volt ideje sokáig azon morfondírozni, hogy mi történik körülötte, inkább a vérző vállú Madarász mellé guggolt, aki sápadtan hevert a templom lépcsőjén. Többen odafutottak és a fiú rákiáltott az egyikre, hogy hívja a mentőket. Villámgyorsan levette pólóját és a sebre szorította. Nem tudta, nagy-e a baj, de az biztató volt, hogy a férfi élt, úgy tűnt, a vállán ért lövés nem súlyos.
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Minden rendben lesz, jön a mentő! – mondta a férfinak. Az csak lehunyta a szemét, és nem válaszolt.
– Mirella – suttogta erőtlenül pár pillanat múlva.
– Meg fogom találni, erre szavamat adom!
– És ha már nem él? – kérdezte Madarász elhaló hangon.
– Erre ne gondoljon! Megtalálom és visszahozom, higgyen bennem.
Válasz nem érkezett, a sebesült elveszítette eszméletét.
Percek múlva már felhangzott egy rendőrautó szirénája, és ketten ugrottak ki a kocsiból.
Milán elhadarta nekik, mi történt, és azok hitetlenkedve bámultak rá. Az egyik telefonálni kezdett, de a srác továbbra sem értett indonézül, így nem tudta, hogy netán segítséget hív, vagy Nicot próbálja lenyomoztatni.
A mentő öt perccel később gurult be a keskeny utcába. Hordágyra tették Madarászt, és az egyik mentős csak annyit mondott, nem lesz baj. Mindig ezt mondják, gondolta Milán. Aztán mégis megtörténik. Nico eltűnt, vele a pénz is… Ki tudja, merre jár és Mirellának meg se híre, se hamva.
Amikor a mentő elhúzott, az egyik rendőr kérte, hogy menjen be velük az őrsre. Milán a motorjára mutatott, mire az alacsony, mogorva tekintetű férfi csak annyit mondott, mutatják az utat, kövesse őket.
A rendőrőrs előtt tucatjával várakoztak a robogók. Már az is csoda volt, hogy egy szem autó elfért mellettük. A piros, cseréptetős épület nem hasonlított rendőrségi épületre, inkább olyasmi volt, mint a Balin megszokott többi épület, nem rítt ki a többi közül. Fekete, kovácsoltvas kapuja mögött már több autó parkolt, mint kétkerekű.
A rendőr intett Milánnak, hogy tegye le a járművet és jöjjön a nyitott főkapun át. Ő viszont annyira ideges volt, hogy azt hitte felrobban. Érezte, hogy nem tanúként kezelik, vagy ha igen, akkor az idősebbik ellenséges vele. Ez nem is érdekelte volna, ha tudja, hogy hol van Mirella, vagy csak annyit, hogy nem esett bántódása. Mi van, ha Nico nem ereszti el? Vagy magával akarja vinni? Vagy egyszerűen megöli, hogy ne akadályozza a terveiben? Próbálta lecsillapítani háborgó elméjét, de nehezen ment. Az épületbe lépve kicsit mintha a régi idők vegyültek volna az újakkal. A falak, a díszítések Denpasar múltját idézték, viszont a felszereltség nagyon is 21. századi volt.
– Üljön le! – szólt rá a rendőr. – Mentari nyomozó vagyok, ne haragudjon, hogy bekérettük, de csak ön tud segíteni. Kérem, mondjon el mindent, mert nem szeretnénk semmilyen kellemetlenséget, amely turistáinkat elriasztja!A lelőtt férfi az édesapja vagy rokona?
– Rendben, de hadd kezdjem a végén! Nyomozó, értse meg, hogy nagyobb a baj, mint gondolná. A férfi egy magyar üzletember, akinek elrabolták a lányát, de ezt mondtam is a társának. Kérem, hogy őt keressék, ne engem faggassanak!
– Én megértem az aggodalmát, uram, de először válaszoljon a kérdéseimre!
Milán lába idegesen ugrált a kövezeten, és rájött, hogy itt ő nem sürgethet semmit. Sokkal jobban teszi, ha elmondja, amit tud. Ezért amilyen tömören csak lehetett, összefoglalta az előző nap és éjszaka eseményeit. Mindent, amit látott, hallott, hadarva közölt, és látva a nyomozó arcát, kezdett megnyugodni.
Mentari nyomozó végighallgatva a beszámolót, felpattant ültéből, kikiabált az irodából, mire ketten jelentek meg előtte. Valamit mondott nekik, és két tányérsapkás rendőr azonnal bólogatni kezdett, majd el is tűnt egy szempillantás alatt.
Milán elmondta az ötvenezret, Nicot és még a karkötőt is. Amikor befejezte, fellélegzett. A nyomozó kérte, hogy üljön át az egyik monitor elé, és képeket kezdett mutogatni neki keresett bűnözőkről. Nico nem volt köztük, és ez nem segítette a nyomozást. Két órás faggatózás után elengedték. A nyomozó elgondolkodva nézett utána, amint kilépett az ajtón. Ezek a külföldiek azt hiszik, mindenhatók. Mi a jó francért nem kért segítséget az apa? Mit képzelt? Ez nem egy mozifilm! Ott még a golyó sem fogja mindig az embert, erre ő úgy viselkedett, mint egy ostoba kamasz, aki hősködni akar.
Mielőtt még tovább bosszankodott volna, felhívta a kórházat. Remélte, hogy nem történt komoly baj, mert Denpasarnak nem hiányzott egy újabb külföldi gyilkosság. Mostanában kicsit megszaladtak az ilyen ügyek, pedig a város az elmúlt évtizedekig aránylag csendes tudott maradni. Természetesen a turisták hada felbolygatta Bali életét, de egyben segítette is. És ahová ennyi ember érkezik egy év során, ott elkerülhetetlen, hogy valaki rossz útra tévedjen.
Mirella egyre szomjasabb lett. Órák óta bolyongott az erdőben, néha hallani vélte egy kocsi hangját, de az utat nem találta. Az erdő még nappal sem volt csendes vagy biztonságot. A sűrű növényzet, az ismeretlen hangok szorongást keltettek benne és bár tudta, hogy elrablói elől el tudott menekülni, közel sem volt biztos abban, hogy végül valaki rátalál és visszaviszi a városba. Nem is sejtette, milyen messze van a város, azt sem, kijuthat-e innen épségben, de azt tudta, hogy apja erősnek nevelte. Sose hagyta, hogy nyavalyogjon, és keményen rászólt, ha hisztizni kezdett. Ez persze csak egészen kicsiként volt rá jellemző. Most mégis szeretett volna egy nagyon sikoltani, hogy a feszültség kiáramolhasson a testéből.
Soha életében nem volt ennyire egyedül és nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Csak vánszorgott bágyadtan, és abban sem volt biztos, hogy nem körbe-körbe járkál. Térérzékét rég elveszítette, és semmi nem volt, ami segíthette volna a tájékozódásban.
Nem mert inni a forrásokból, amelyek útjába kerültek és össze-összerezzent egy-egy vijjogó majomhangon. Azon imádkozott, hogy kígyókkal ne találkozzon, mert látta, hogy milyen kevés is elég ahhoz, hogy egy élet megszűnjön. Voltak pillanatok, amikor botorkálása közben kibuggyant szeméből a könny, de azonnal letörölte és azt mondogatta magának félhangosan, hogy apja biztosan megtalálja.
Úgy vélte, már elmúlt annyi idő, hogy Milán is rájöjjön, hogy nincs a szállodában. Talán ő is keresi. Csak a csodában reménykedhetett, de a paradicsomban, itt Balin, kell, hogy csoda is történjen vele, nemcsak rossz, sorolta magának. Egyre éhesebb és szomjasabb lett, de semmihez nem mert nyúlni. Átkozta magát, amiért nem készült fel rendesen a sziget élővilágából, az biztosan segített volna neki. De ki az, aki elutazva egy távoli helyre nem a nevezetességekkel foglalkozik? Vajon van olyan ember, aki egy sziget növényvilágát akarná tanulmányozni nyaralás alatt? Már a felvetés is nevetséges volt.
Észrevétlenül alkonyodni kezdett. Ez még jobban megrémisztette. Összeszedte minden erejét és futni kezdett addig, amíg egészen ki nem fulladt. Aztán ordított egy nagyot, bár tudta, senki nem hallja. Mégis jól esett neki.
Már mindegy volt minden… Ha az éjszaka itt tör rá, biztosan nem éli túl, gondolta.
És ekkor a csendben egy autó hangját vélte felfedezni. Próbált tájékozódni, aztán elkezdett rohanni és kiabálni. Hosszú méterek múlva felbukkant előtte az aszfaltút, amelyen valóban egy autó közeledett. Hirtelen megrémült. Mi van, ha a másik emberrabló jött utána? Az is lehet, hogy őt keresi, mert megtalálta a társa holttestét. Ha most kilép az útra, lehet, hogy azonnal elkapja. Inkább leguggolt a bokorban és várt. A fehér kocsi végtelenül lassan araszolt. Eszébe jutott, hogy az is fehér volt, amiben idehozták. Így még jobban megbújt, és remélte, hogy fehér ruháját nem lehet kiszúrni a kocsiablakból.
Folytatás vasárnap
Előző rész
fotó: Pinterest
