Február lett megint. Milán fáradtan, de elégedettem ült a kanapén, miközben anyja kávét töltött neki.
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Vagy inkább forró csokit kérsz? – nézett rá az asszony mosolyogva. – Néha nehéz elhinnem, hogy valóban felnőtt vagy, mert mindig a forró csokival jössz, amikor betoppansz.
– Kivételesen jöhet egy kávé, álmos vagyok!
– Most lettem kész a könyveléssel, szerintem nem indultunk rosszul.
– Rosszul? Anya, a miénk a város legjobb panziója, persze, hogy nem indultunk rosszul.
Az asszony megcsóválta a fejét. Fia megint túloz, de nem bánta. Nehéz évük volt. Álmukban sem gondolták, hogy a zűrös tavasz után, beindul minden, és Gyuszi a nagyobbik fiú besegít nekik anyagilag. Tőle igazán nem számítottak ilyesmire, mert úgy tudták, nem él jómódban.
Az az ominózus februári „kaland” után Milán valóban hazajött. A főváros nem fogadta tárt karokkal, de ez nem is érdekelte. Tudta, hogy el akar költözni, és ehhez kapóra jött anyja kis háza Egerben. A kis ház ára lett az alapja egy tízszobás panziónak, amit provence-i stílusban rendeztek be és nemes egyszerűséggel Rose-nak neveztek el. A kétszintes épület Leányka utca közelében helyezkedett el, és hatalmas kert tartozott hozzá. Ez volt benne legvonzóbb. Az épület felújítása és átrendezése elvitte az összes félretett pénzüket, de nem bánták. Milán legszívesebben koktélokat készített volna, minden érkező vendégnek, de anyja nem egyezett bele. A francia az francia, tett hozzá, és végül abban egyeztek meg, hogy távozáskor mindenki viheti a panzió jó hírét egy igazi különleges koktél kíséretében.
Hogy a kecske is jól lakjon, nevetett az asszony, mire Milán úgy tett, mintha megharagudna.
November végén nyitottak. Nem volt nagy csinnadratta, de a reklám meghozta a sikert. Telt házuk lett egészen március végéig, így elégedetten dőltek hátra és Milán majdnem boldog is volt.
A White Star árát átutalta Madarásznak pár nappal azután, hogy visszaért Baliról. Jelentkezett egy vevő, aki nem sokat teketóriázott, azt állította, remek helyen van a bár és neki mindenáron kell. Megadta, amit kértek, de ez nem fedezte a kétszázötvenhárom milliós tartozást. Milán mégsem aggódott. Az egyezséget megkötötték, így már nem tartozott semmivel Szuroknak és ő se neki. Csak a férfi utolsó mondata bántotta. Az, amelyben eltiltotta a lányától, akit a fiú nem tudott kiverni a fejéből. Hónapokkal később is felvillant előtte ragyogó tekintete, fehér ruhája, amiben utoljára látta, barna válla, amelyet nem érinthetett többé, hiszen ígéretet tett.
Az élet kezdett újra kisimulni körülötte, és Gyuszi segítségével meglett a panzió, aztán a felújítás és végre biztonságban érezték magukat. Milán elhatározta, hogy soha többé, semmilyen formában nem vesz fel kölcsönt, és bátyja pénzét is mihamarabb visszafizeti vagy megkérdezi tőle, nem akar-e tulajdonrészt a vállalkozásból. Tudta, hogy nemet fog mondani, de akkor is korrektnek érezte a terv ezen részé.
Belekortyolta kávéba, és az járt a fejében, vajon apja büszke lenne-e rá? Talán igen, de nem volt könnyű természetű ember, ezért az sem biztos, hogy elragadtatva nézné a fia munkáját.
Anyja viszont kivirult az elmúlt hónapok alatt. Hiába volt a sok munka, idegesség, a felújítást irányító tervező észrevétlenül belopakodott a szívébe. Sokáig titkolta, tiltakozott ellene azzal, hogy már öreg az ilyesmihez, a szerelem ezt nem tudta.
– Biztos, hogy három cukrot kérsz? – szólalt meg asszony, amikor kitöltötte a kávét. – Jó lenne, ha mérsékelnéd, mert a végén pocakot eresztesz, és egy lánynak se kellesz majd. Aztán meg hogy lesz unokám?
– Anya! – mondta Milán tettetett haraggal.
– Apropó, lányok… Tegnap egy nagyon csinos érdeklődött utánad. Mondtam neki, hogy nem vagy benn.
– Nofene! Ez se gyakran fordul elő! Remélem, tényleg csinos volt! – A fiú felnevetett és az járt a fejében, hogy nem is lenne ideje egy kapcsolatra, mert bár a panzió beindult, minden munkát ő végzett, amit csak tudott, hogy ne kelljen feleslegesen pénzt kidobniuk.
– Erre fel is adta? – somolygott elgondolkodva.
– Azért küldött neked valamit.
A fiú kezében megállt a csésze, amikor meglátta, hogy anyja egy gyönyörű frangepánit tesz le elé az asztalra.
Elsápadt, aztán melege lett.
– Mirella – mondta izgatottan. – Te jó isten!
– Azt üzente, holnap reggel visszajön.
– Mást nem mondott?
– Nem, angyalom, de azért nehogy megfulladj! Idd csak meg a kávét nyugodtan!
– Anya, az isten szerelmére, tudod, ki volt az a lány?
– Fiacskám, te azt hiszed, hogy én hülye vagyok?! Pontosan tudom, hogy annak a férfinak a lánya. Eljött hozzád és ez nem kis dolog.
Milán azon az éjjelen alig tudta lehunyni a szemét. Reggel nyúzottan ébredt és borostás arca idősebbnek mutatta a koránál. Vajon mit akar Mirella? Miért keresi és miért most?
Megpróbálta összeszedni magát, felvett egy fekete pólót meg egy zakót. A szeme alatti árkokat azonban semmi nem tudta elfedni. Egy éven át nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá… És most eljött hozzá. Megtalálta őt, ami nem lehetett kis feladat, hiszen eltűnt a fővárosból és mindent felszámolt maga mögött.
Lement a recepcióra, majd idegesen bejárta a folyosókat, de nem múlt az idő. Elővette a telefonját és játszani próbált, ami nevetséges volt így kora reggel.
A korai vendégek már reggeliztek, Milán is bekapott egy kiflit teával és várt. Pontban tíz órakor nyílt az ajtó és belépett valaki, akinek érkezése maga volt a csoda. Mirella állt ott hosszú bézs kabátban, karcsún és elegánsan.
– Jó reggelt! – mondta kedvesen. – Keresek valakit, aki megmentette apám életét és az enyémet megváltoztatta.
Milán ránézett és elnevette magát.
– Kisasszony, ön jó helyen jár! Akit keres, megtalálta.
A lány közelebb lépett és megölelte.
– Van kedved meginni velem egy kávét? – kérdezte sejtelmesen.
– Semmi máshoz nem lenne most kedvem – felelte Milán és felkapta a dzsekijét.
Jusztina asszony utánuk nézett. Az járt a fejében, hogy talán esélyes lesz nem sokára a nagymama szerepre. Talán… És ez a lehetőség volt a legjobb talán a világon.
VÉGE
fotó: Pinterest
