A papus mindig azt mondta, egy úrilány nem kerékpározik. Nem akart biciklit venni nekem, ami azért volt érthetetlen, mert nem voltunk úri népek. Érdekes módon, ez kizárólag karácsonykor meg húsvétkor jutott eszébe, amikor anya arra biztatott, környékezzem meg az öreget, hátha kötélnek áll. Lehet, hogy ő maga sem gondolta másként, mert sehogyan sem akart összejönni nekem a dolog. Gyerekként senkinek nem volt fontos, hogy szabad-e bicikliznem, de amikor először kezdtek el mutatkozni rajtam nőiességem jelei, azonnal beindult az ellen-gépezet.
A bugyid nem mutogathatod, jegyezte meg nagymama is szigorúan, pedig én csak két keréken akartam tekerni a városban és eszem ágában sem volt a bugyimat a világ elé tárni. Tudtam, hogy a szélre gondol, ami felkaphatja, de az nem csak akkor fújt, amikor én biciklire szálltam volna. Mintha az egész család összefogott volna ellenem tudva, sejtve a jövőt, amit eszköz okozhat.
Ám, ami meg van írva, annak nem lehet megálljt parancsolni álságos kifogásokkal. Mélységesen haragudtam mindenkire, aki az illemre hivatkozva utasított el, de egyebet sem tettem, mint kerestem a lehetőséget, amellyel élni akartam tudtuk és beleegyezésük nélkül.
A város egyik kevéssé forgalmas utcájában volt egy biciklijavító műhely. Udvarán bal oldalt sorakoztak a még menthető darabok, jobbra, nagy kupacba hányva, pedig a roncsok. Nem értettem, vajon hogyan találja meg köztük a szerelő, amit keres, de az is lehet, hogy már nem keresett semmit. A vashulladék hónapról hónapra nőtt, egészen addig, amíg be nem állított úgy tavasz végén a rosszvasas, ahogy mindenki hívta.
Ócska teherautójával leparkolt a bejárat elé, hogy még véletlenül se lehessen elmenni mellette és szinte le sem állította a motort, úgy ugrott ki. Hátratolta fején a micisapkát és elégedetlenül szemlélte a „termést”. Nem sok, mondta mintegy magának, pedig a kicsorbult kerekek, ócska vázak égig magasodtak. Tizennégy voltam abban az évben, amikor már majdnem nagylányként sétáltam végig a kövezett Fő utcán, és első magas sarkúm is megkaphattam. Utolsóként az osztályban, mert apáék maradiak voltak. Mintha egy cipő vagy egy fellebbenő ruhaalj maga a feslettség lett volna. 1982-t írtunk, Krisztus után, de náluk ez nem jelentett semmit.
Megálltam egy pillanatra és dacos tekintettel figyeltem, ahogy egyezkedik a két férfi, és az járt a fejemben, milyen jó is nekik. Se szoknyájuk, se büszkeségük nem sérül a meleg tavaszi szélben, azt tehetik, amit akarnak. Ellenben én, a zöldséges lánya, aki bár nem voltam előkelő, de sosem szűkölködtem, fogva voltam, mert a szabályok akkor is megtartottak, ha zuhanni sem akartam.
A járdaszélről bámészkodni sem volt igazán ildomos, de nem látta senki, csak egy srác, aki benn ült a teherautó fülkéjében. Egyenesen engem bámult. Gunyoros arcáról szívesen letöröltem volna a vigyort, mert nem volt ínyemre leplezetlen csodálata. Majdnem kiöltöttem rá a nyelvem, amikor eszembe jutott, hogy mégiscsak tizennégy vagyok, és ha tetszem, akkor nézzen csak, ahogy akar, elbírom. A vigyorgását meg nem veszem tudomásul.
A srác nem sokáig ült lefagyva, kinyitotta az ajtót, és az tompa puffanással csukódott vissza, amint leugrott. Ruganyos léptekkel megkerülte a teherautót, majd mondott valamit a sofőrnek. Az rám pillantott, de nem mosolygott. Megrázta a fejét.
Soha életemben nem láttam ilyen jóképű cigány srácot. Magas, inas testén egy fekete póló lötyögött, fekete, hullámos haját borzolta a szél. Kék szeme vakított. Egyenesen felém indult. Beleborzongtam tudva, hogy megszólít. Pár lépésnyire megállt, nem pofonosztó távolságban, és pimasz hangon odalökte, de csak úgy, mintha annyit kérdezne, mennyi az idő:
– Mondták már, hogy szép vagy?
Elöntött a méreg, mert ez nem igazi bók volt. Nem olyan, amilyet máskor másoknál hallottam.
– Mondták – vágtam vissza élesen.
– Átvertek! – Kacsintott egyet és látszott, hogy a reakciómat várja.
Ahogy nézett, ahogy tekintete végigsimogatta az arcom, zsigerileg tudtam, hogy ő most nem akar átverni. Akkor azonban a váratlanul erőt gyűjtő májusi szél a szoknyám alá nézett. Amikor utána kaptam, mindketten nevetni kezdtük. Életem első szerelmes pillanatának szerencsére nem akadt tanúja rajtunk és talán a két egyezkedőn kívül.
fotó: Pinterest
